7. fejezet

Önnön fingásának hangos, recsegő hangja ébresztette Drun Jol-Kest néhány órával azután, hogy elaludt. Szokásaihoz híven – miközben mentálisan is magához tért – először vizelt egyet a legközelebbi sikátorban, majd vett néhány doboz sört, cigit és egy kiadós reggelire való harapnivalót. Miután jóllakott, az autójának támaszkodva rágyújtott és némi piát magába döntött, miközben végiglatolgatta a teendőit. A logikája alapján hamarosan sorrendbe is állította őket. Először mindenképp elmegy a fizetségéért, és csak utána veti bele magát a melóba, aminek részleteit az a furcsa szemüveg rejti, amit Redstone nyújtott át neki, mielőtt kilehelte a lelkét. Biztos benne, hogy iszonyatosan nehéz dolga lesz a tolvajtól átvállalt küldetést illetően, amiben az a prototípus fegyver valószínűleg a segítségére lehet.
Amint visszaült járművébe, előkapta a floppyt és az alkarkütyüjébe helyezte. Pár pillanattal később egy világoskék, néha meg-meg remegő hologram jelent meg a bal karja felett, ami az adathordozó tartalmának megjelenítéséhez szükséges kódot kérte. Rögvest be is pötyögte a zsoldos, és a szeme elé tárultak a fegyver adatai. Vagyis inkább csak az, hogy hol található, mert a leírása mindössze annyi volt, hogy egy tesztelés alatt álló, ismeretlen eredetű és technológiájú tárgyról van szó. Se a kinézetéről, se a használatáról nem talált információt. Ez némileg lelombozta Jol-Kest, de azért reménykedett benne, hogy megérte dolgoznia érte.
Miután memorizálta a címet, kidobta a floppyt az autóból, és energiapisztolyának egyetlen lövésével megsemmisítette. Aztán beindította járművét, ám mielőtt elindult volna, még vetett egy utolsó pillantást a lakótömbre, ahol az utolsó felbérlőjét megölték. Bár nagyon jól jött most neki, hogy nem kellett sietve távoznia a helyszínről, mégis rendkívül elkeserítőnek találta, hogy az állami szervek teljesen levették a kezüket a sötét harmadról. Talán éppen ezért vált a halál mindennapossá ott, és a kirabolt, meggyalázott holttestek pedig konténerekben végzik általában. Éppen csak arra figyel a vizaraxai vezetés, hogy ne legyen lázadás, vagy ha már kialakult egy, akkor leverje azt. Igaz, csak néhány napja érkezett a bolygóra, de már nagyon elege volt belőle a zsoldosnak. Alig várta, hogy dolgai végeztével elutazzon a galaxis valamelyik kellemesebb helyére, és beletaposott a gázba.
Teljesen át kellett szelnie a várost, mert a hely, ahová sietett, annak túlsó pontján volt. Jóformán a határán, az elhagyatott ipari negyedben, ami a sötét harmad egyik legkevésbé veszélyes része, ahol főleg csak ártalmatlan guberáló bandák tanyáznak. Néhányszor járt már erre a zsoldos, ezért nagyjából tudta az irányt, bár a célja felé közeledve azért megkérdezte ettől-attól, hogy pontosan mit kell keresnie a megadott cím alatt. Ezt követően hamarosan megérkezett egy jókora, romos raktárépülethez, ami mögött piramisszerűen egymásra pakolt munkagép roncsok magasodtak.
Rögtön azután, hogy leparkolta az autóját és ismételten rágyújtott, arra lett figyelmes Jol-Kes, hogy nem messze tőle, a város határát jelképező kerítésre valaki éppen felmászik a túloldalról, majd átesik rajta, és a földet érés után mozdulatlanul terül el. Finoman szólva is ritka olyat látni, aki bemerészkedett volna a kerítésen túl fekvő, irdatlanul veszélyes, elszigetelt zónába. Oda, ahol az eleven, vad természet az úr, a szó szoros értelmében. Az a valaki mégis megtette, ezzel felhívva a zsoldos figyelmét, aki már lépdelt is felé. Egy igen viseltes, vékony, feketehajú férfi volt, kinek jobb karja kékeszöld színűvé vált, és iszonyatos bűzt árasztott magából. Nem volt szokása megmenteni idegeneket, ám most úgy volt vele Jol-Kes, hogy bármit is csinált ez az eszméletlen alak – akár megérdemelte, amit kapott, akár nem -, ha képes volt kijutni a zónából, akkor jár neki még egy esély. Könnyedén felkapta és elvitte hát az autójához, aminek csomagtartójából előbányászott egy méretes elsősegély csomagot, amiből aztán kivett egy szivar méretű, aranylóan csillogó rudat, majd félbe törte.
- Ennyi bőven elég lesz neked – bólintott a zsoldos.
Egy multifunkcionális katonai gyógyszert tartott a kezében, amit olyan esetekben alkalmaznak, mikor nem tudják, hogy mi baja a harcosoknak, de gyorsan talpra kell állítani őket. Tulajdonképpen egy néhány órán át ható, tömény energiabomba.
- Mivel elszopogatni most nem tudod, a seggedbe kell dugnom – állapította meg Jol-Kes, majd hasra fordította az eszméletlen férfit, és egy mozdulattal lerántotta a nadrágját.
Aztán lassan, óvatosan felhelyezte annak végbelébe a gyógyszert. Miután végzett a művelettel, bezárta az autóját, majd az alakot egy rég kiszáradt árokba tette, és egy ott talált, vékony fémlappal eltakarta, hogy senki ne vegye észre. A nadrágját azonban nem húzta fel neki, sőt a bokájáig legyűrte, mert amikor – várhatóan percek múlva – magához tér, a záróizmai el fognak ernyedni, és összecsinálja magát.
Ekkor dobta el leégett cigijét a zsoldos, majd elindult a raktár felé. Mivel nem tudta, hogy ki, vagy mi várhat rá odabent, előkapta energiapisztolyát, és óvatosan, nesztelenül hatolt az épületbe. Az üresen kongó, tágas helyiségek rozsdás falai között eleinte nem talált mást, csak az elmúlás nyomasztó érzését. Ám ahogy beljebb hatolt, egyszer csak fényre lett figyelmes, méghozzá igen éles fényre. Nagy erejű reflektorok világították meg a raktárnak egy csücskét, ahol egy asztal, és mellette egy hatalmas, ránézésre legalább két méter átmérőjű üveggömb pihent. Jol-Kes továbbra is elővigyázatosan, fürkésző tekintettel haladt előre, a kivilágított rész irányába. Azonban egy lelket sem talált, így mikor a sötétből a fényre lépett, leeresztette pisztolyát és homlokát ráncolva körbe pillantott.
- A tesztelő vagy? – kérdezte egy mély, suttogásszerű hang, és ezzel egy időben a méretes üveggolyó belseje halvány fehér fénnyel felderengett.
A zsoldos rögtön előreszegezte pisztolyát.
- Te… te meg mi a… - habogta meglepetten.
Az üveggömb közelebb gurult hozzá.
- Nagyon sok időbe telne elmagyarázni, hogy mi vagyok – mondta. - Közben pedig egyre több és több kérdést tennél fel velem kapcsolatban. Ami persze teljesen érthető, és szívesen el is magyarázok majd neked mindent magamról. Csak nem most. Mert nem ezért vagyunk itt. Vagy netán tévedek?
- Nem… nem tudom – felelte Jol-Kes zavartan. – Mármint azt igen, hogy én miért vagyok itt. De azt, hogy te miért, arról fogalmam sincs.
- Én azért vagyok itt, hogy átadjak egy tesztelés alatt álló fegyvert valakinek.
- Valószínűleg én vagyok az a valaki, mert én meg egy tesztelés alatt álló fegyverért jöttem.
A zsoldos lejjebb engedte pisztolyát, majd így folytatta:
- Csak éppen arról nem tudtam, hogy valaki várni fog rám.
- Nem konkrétan rád vártam, hanem valakire, akit az üzlettársam ideküld hozzám – közölte a golyó.
Jol-Kes kérdőn felvonta az egyik szemöldökét.
- Ez kissé fura – vakarta meg egyik kezével a homlokát. - Mert én elvégeztem egy megbízást, aminek a szóban forgó fegyver volt az ára.
- Én úgyszintén, aminek egy tesztelő volt az ára – vágta rá a gömb.
A zsoldos eltette energiapisztolyát, majd gondolkodóba esett.
- Elég érdekesen és rizikósan mozgatta a szálakat Redstone – szólalt meg kicsivel később.
- Redstone? – kérdezett vissza furcsállóan a golyó, aztán elcsendesült, majd egy pillanattal később így folytatta: – Hmm… Játék a szavakkal. Ugyanis én Stoner Ed néven ismerem.
- Szerintem mindenkinek más néven mutatkozott be – legyintett Jol-Kes. – Azonban többé már senkinek nem fog. Merthogy néhány órával ezelőtt életét vesztette.
- Ezt sajnálattal hallom – mondta leheletnyi bánattal a hangjában a gömb. – Rendkívül tehetséges és talpraesett tolvaj volt, de ami még ennél is fontosabb, hogy jószívű. Remélem, egy sokkal jobb világban születik újjá – itt elhallgatott egy pillanatra, és a méretes üveggolyó mintha néhány fokot mozdult volna a tengelye körül. – Viszont mi most már foglalkozzunk azzal, amiért idejöttünk.
- A számból vetted ki a szót – vágta rá a zsoldos. – Bevallom, kissé megrémiszt, hogy én vagyok a tesztelőd. Főleg, hogy azt sem tudom, mi a faszomat kell letesztelnem. Odáig oké, hogy egy fegyvert, de ezen kívül semmiről sem tudok.
- Egy nagyon távoli, ősöreg galaxisban talált szerkezetről van szó – gurult még közelebb hozzá a golyó. - A fennmaradt emlékek alapján a hatalma túlmutat a materialista világ legerősebb kreálmányain is. Ezen kívül én sem tudok róla mást, éppen ezért kell tesztelni.
Jol-Kes elégedetten bólogatott néhányat a hallottak után.
- Kurva jól hangzik – mondta. – És hol van?
- Az asztalon – felelte kurtán a gömb.
A szóban forgó bútor rozsdás, poros lapjára sandított a zsoldos, amin egy kisebb ökölnyi méretű, sötétzöld színű, spirálmintázatú, tojásszerű tárgy pihent.
- Ez lenne az? – kérdezte Jol-Kes kétkedő hangon.
- Így van – helyeselt az üveggolyó. – És csak arra vár, hogy kipróbáld. Én nem haboznék a helyedben, az biztos.
- Ha ennyire kíváncsi vagy rá, hogy mire képes, miért nem próbáltad már ki te magad?
- Azért, mert le kell nyelni, és mint ahogy azt láthatod, nekem se nincs mivel, se nincs hova.
A zsoldosnak rögtön kikerekedett a szeme.
- Ugye most csak hülyéskedsz? – nézett elhűlve a gömbre.
- Ha hülyéskedni akarnék, akkor azt mondtam volna, hogy ülj rá és költsd ki – közölte a golyó. – De nem így tettem. Egyébként az a lényeg, hogy a gyomrodban legyen, szóval, ha a nyelésen kívül tudsz valamilyen egyszerűbb módot arra, hogy oda juttasd, akkor csináld úgy.
Ekkor Jol-Kes gyanúsan méregetni kezdte a gömböt.
- Ahhoz képest, hogy nem ismered, elég pontosan tudod, mit kell vele tenni – mondta.
- Nem muszáj vállalnod a tesztelést és a fegyver birtoklását – szögezte le a különös üveggolyó. – Ez csak egy lehetőség, amivel vagy élsz, vagy nem. Te döntesz. Ellenben gondold végig logikusan a dolgot: talán egy olyan erőtől fosztod meg magad, amivel változtathatnál a világ menetén.
Hirtelen elsötétült a zsoldos arca. Eszébe jutott, hogy az elmúlt nap milyen dolgok történtek meg vele. Aztán az, hogy az előző egy évben. És egész életében. Egy olyan világ szülötte, ami már jóformán alkalmatlan az életre. Ráadásul olyan instabil talajokon áll, hogy bármelyik pillanatban összeomolhat. Mindig is szeretett volna változtatni ezen Jol-Kes, ám egyedül mit sem ért egy galaxissal szemben. Csak egy jelentéktelen és hibásan működő fogaskereke volt a gépezetnek. Azonban most itt egy szerkezet, amivel talán rendet teremthetne a világban, és élhetőbbé tehetné azt. Erre várt egész életében. Erre az egy alkalomra. Amit meg kell ragadnia.
A zsoldos közelebb lépett az asztalhoz, és egyik kezével felemelte a tojás formájú tárgyat. Mielőtt eltöprenghetett volna azon, hogy miképp nyelhetné le, különös módon cukorka méretűvé zsugorodott a fegyver. Mintha tudná, hogy mi fog következni. Jol-Kesnek sem kellett több, rögtön a szájába tette, majd fejével hátrabiccentve leküldte a gyomrába. Amint ez megtörtént, elégedetten simogatva a hasát a gömbre mosolygott.
- És most mi fog történni? – érdeklődött.
- A szerkezet mindjárt elkezdi felmérni, hogy a szervezeted elég strapabíró-e ahhoz, hogy befogadd – felelte baljósan a golyó. – Ha ez sikerül, és túléled az eseményt, akkor tiéd lesz a hatalma.
- Ha túlélem?! – rémült meg a zsoldos. – Ezt eddig nem említetted, baszod!
Erre a gömb lassú pörgésbe kezdett.
- Nos, be kell vallanom, nem te vagy ennek a fegyvernek az első tesztalanya – közölte alattomos hangon. - Előtted már hárman tettek kísérletet a használatára, három különböző fajból, de sajnos mind kudarcot vallottak. Így most benned, egy egészséges, kifejlett vezronnaiban van minden reményem.
- Ó, hogy rohadnál meg! – szitkozódott Jol-Kes, és már hajolt is előre, miközben két ujját a torkába nyomva arra készült, hogy kihányja a szerkezetet.
Csakhogy túl késő volt. A fegyver újra ökölnyi méretűvé vált a gyomrában, és hiába próbálkozott vele, már nem tudta eltávolítani onnan. Ezt követően iszonyatos fájdalom nyilallt a hasába, mire felnyögött és a földre rogyott. Aztán a fájdalom terjedni kezdett a testében, végigkúszva a végtagjaiban és a fejében is. Úgy érezte, hogy széthasad a bőre, minden izma és csontja. Ekkor már annyira ordított, hogy az erek a nyakán majd’ szétdurrantak.
Közben a méretes üveggömb pörgése egyre csak gyorsult, majd belsejének halvány fénye vakítóvá vált. Egy pillanattal később pedig eltűnt, magára hagyva a gyötrődő zsoldost.

Itinna úgy érezte, hogy egy igen hosszú és fárasztó nap elé néznek, ám Joseph – a papnő legnagyobb meglepetésére - gördülékenyen haladt előre az ügyben. A nyomozó ugyanis a sötét harmadban született, de ideje korán felérte ésszel, hogy szabadulnia kell onnan, ezért a rendfenntartás kötelékébe szegődött, majd rövidesen nyomozó lett belőle, és felköltözhetett az átlag harmadba. Egészen eddig úgy gondolta Itinna, hogy a kapcsolatai révén szerezhette meg rangját az alig harminc éves férfi, amit az most teljes mértékben megcáfolt hozzáértésével és talpraesettségével. Először a sármját kihasználva egy népszerű prostitól szerezte meg a szükséges információ morzsát, mindössze néhány pillanat alatt, aztán egy drogdíler következett, akit agyba- főbe vert, majd eljutott egy éjszakai bár tulajáig, aki némi kenőpénzért cserébe elárulta neki, hogy kit keressenek. Nem sokkal később pedig meg is találták a hajléktalant, kinek a fél arca mechanikusan módosítva lett.
- Adj’ Isten, Ágyú! – üdvözölte Joseph.
- Zsaruknak nem áll módomban segíteni, úgyhogy húzzatok a picsába! – förmedt rájuk a járdán ücsörgő, ápolatlan, ősz szakállú férfi.
Joseph a hajába túrt, és megjátszott aggodalommal a hangjában így folytatta:
- Fú, te aztán nem kertelsz. Kemény csávó vagy. Jól van. Így legalább nekem se kell lefutni a felesleges köröket, és egyből a tárgyra térhetek – aztán a hangja újra komollyá vált. - Tudjuk, hogy egy, az egész sötét harmadot behálózó, biomechanikus megfigyelő rendszer része vagy. Szerintem a pofádra nézve ez a hülyének is nyilvánvaló. Úgyhogy arra kérlek, áruld el szépen, hol találjuk az üzemeltetődet, vagy bárkit, aki az élő kamerákkal összegyűjtött információk alapján fel tud minket homályosítani.
Ágyú arca dühödté vált, és újabb káromkodásra nyitotta volna a száját, ám a nyomozó elejét vette a dolognak.
- Jól gondold meg, mit fogsz mondani – figyelmeztette. – Mert ha nem nyeri el a tetszésünket, beviszünk a kapitányságra, és a technikusaink fognak kiszedni belőled valami használhatót. Habár azzal sem leszünk előrébb, mert a főnököd biztos, hogy egy gombnyomással felrobbantja majd a fejedet, jóval azelőtt, hogy hozzányúlhatnánk. Tudod, hogy a saját identitását védje. De ezt csak sanszolom – vigyorodott el incselkedően.
A hajléktalan haragja nyomban elillant, és helyét a kétségbeesés vette át. Mert rájött, hogy ebben a játszmában ő csak vesztes lehet. Bárhogy is döntsön, pórul fog járni. Már épp azon agyalt, hogy mivel magyarázhatná ki magát, mikor az arcvonásai hirtelen újra határozottá váltak, majd bólintott néhányat.
- Az utca túloldalán álló videofülkében hamarosan hívásuk érkezik – mondta meglepően modorosan. – Kérem, fogadják annak érdekében, hogy mind közös nevezőre jussunk.
Itinna és Joseph összenéztek. A papnő elismerően bólintott, majd elindultak a fülke irányába, és alig, hogy kinyitották az ajtaját, már fel is csendült benne a hívást jelző dal. A hangszóró torzított, ami kicsit bántotta a fülüket, és a monitor is be volt pókhálósodva, de azért még kivehető volt a pislákoló VideoKom felirat. Amint fogadták a hívást, egy sötétbe burkolózott, emberszerű alak jelent meg a szemük előtt, kinek minden testrészéből csövek és kábelek lógtak szerteszét.
- Tudom, hogy Drun Jol-Kest keresik, és azt is, hogy hol van – közölte rezonáló hangján.
- Mit kér az információért? – érdeklődött a nyomozó.
- Itinna Dréon – szólította meg a sötét férfi a papnőt. – Ön az egyik legkiválóbb Akrónium szerzetes, és hasznát tudnám venni a képességeinek. Ha elmondom, amit tudni akarnak, hajlandó lenne a segítségemre lenni?
- Miről lenne szó? – kérdezte Itinna.
- Az még a jövő homályába vész – titokzatoskodott az alak. - Viszont ha meglelem a választ, azonnal értesíteni fogom.
A papnő bizalmatlanul a homlokát ráncolta.
- Legyen – mondta. – Azonban csak és kizárólag az információval egyenértékű dologban vagyok hajlandó segédkezni.
- Természetesen minden a korrektség jegyében fog történni – közölte a férfi, aztán rátért az alku ráeső felére. – Drun Jol-Kes épp most indult el valahová, ezért arra kérném önöket, hogy legyenek türelemmel, és várakozzanak itt, a fülkénél. Amint megérkezik a következő úti céljához, szólni fogok – és az adás véget ért.
Itinna és Joseph tudta, hogy az egyetlen lehetőségük, ha a sötét alak kérésének eleget tesznek, ezért a videofülkétől nem messze eső padra leülve várták az újabb hívást. Hosszú percek teltek el szótlanul, ide-oda nézelődve, ami már kezdett igen kínossá válni. Legalábbis a nyomozó számára. Ezért elhatározta, hogy megtöri a csendet.
- Nem szeretnék tolakodónak tűnni – kezdett bele -, de ön az első Akrónium pap, akivel beszélhetek, és van néhány kérdésem a rendjével kapcsolatban, amit szeretnék feltenni.
- Hallgatom – pillantott rá kurtán Itinna, és alig láthatóan elmosolyodott.
- Az első és egyben legfontosabb dolog, ami már egész kicsi korom óta érdekel, hogy belőlem is lehetne Akrónium szerzetes? – vakargatta meg a nyakát kissé zavartan.
- Nem lehetne – ingatta meg fejét a papnő. - A Rendvezetők a galaxis árva csecsemői közül válogatják ki a növendékeket. Más módja nem létezik az Akróniumba jutásnak.
Joseph csalódottan legyintett egyet.
- Sebaj, én úgyis a rendőrfőnöki pozícióra pályázom – szabadkozott. – És szórakozni szoktak? Vagy egyáltalán szabad ilyet tenniük? - kíváncsiskodott tovább.
- Szabad, sőt kötelezően elő van írva minden befejezett küldetés után – felelte Itinna. – Hiszen mi is csak az univerzum egyszerű lényei vagyunk, akiknek muszáj a felgyülemlett, javarészt felesleges impulzusokat kiereszteni, mielőtt azok kárt tennének bennünk – itt egy rövid szünetet tartva fészkelődni kezdett a kényelmetlen padon, és csak utána folytatta a mondandóját. – Habár a szórakozás számunkra nem olyan világi módon történik, mint amire - sejtésem szerint - a kérdése vonatkozik. Nekünk ez amolyan magányos kikapcsolódás, lazítás, amely során különböző gyakorlatokkal a belső harmónia elérésére törekszünk. Hogy kiegyensúlyozottak legyünk és tisztán lássunk.
- Ez elképesztően jól hangzik – tekintett elmélázva maga elé a nyomozó. – Nekem is valami hasonló módszert kellene alkalmaznom, mert a diszkókban és a lotyókban már nem találom azt a fajta pluszt, mint régebben. És emiatt egyre befásultabbnak érzem magam.
- Ha úgy érzi, változást kell hoznia az életébe, akkor ne legyen rest megtenni. Ellenkező esetben azt fogja észrevenni, hogy egyre több negatív dolog éri. És higgyen nekem, ezt a legkevésbé sem akarja.
- Rendben van. Bár fogalmam sincs, hogy kezdjek neki.
- Ha gondolja, Joseph, én segíthetek önnek – mondta barátságosan a papnő.
- Tényleg? - kérdezte meglepve a nyomozó.
Itinna határozottan bólintott egyet válaszként. Erre azonnal felderült Joseph arca, és már épp készült belemerülni a témába, amikor a videofülke zenéje közbeszólt. Rögtön ott termettek, majd a hívásfogadást követően a sötét alak csak egy címet közölt velük, aztán meg is szakította az adást. Egy pillanattal később már száguldottak is a rendőrautóval, hogy elkapják Drun Jol-Kest. Valamivel több, mint húsz percbe tellett, hogy az ipari negyedhez érjenek, és még néhányba, hogy a pontos helyhez, ahol rögtön kiszúrták a vezronnai ex-kommandós mágnesautóját. Amint mellé parkoltak, a nyomozó előkapta szolgálati fegyverét és leellenőrizte annak energiacelláját.
- A célpontunk rendkívül veszélyes, és több mint valószínű, hogy nem fogja megadni magát – nézett rá Itinna kissé feszülten. – Úgyhogy - mindkettőnk érdekében - bízza rám a letartóztatást, és közben tisztes távolságból fedezzen. Értette?
- Értettem! – felelte Joseph, bár látszott rajta, hogy nincs ínyére másodhegedűsnek lenni.
Ahogy kiszálltak az autóból, rögtön felfigyeltek a raktárból áradó üvöltésre. Ezért a legrosszabbra készülve hatoltak az épületbe, és a hangot követve hamarosan elérték annak forrását, a keresett személyt, Drun Jol-Kest. A vezronnai ekkor már képes volt megtámaszkodni a térdein, miközben saját gyomrát püfölte iszonyatos erővel. A papnő és a nyomozó furcsállva nézték az eseményt, de bármi is lelte a célpontjukat, nekik el kellett fogniuk.
- Drun Jol-Kes! – szólította meg erélyesen Itinna. – A vizaraxai törvények nevében le van tartóztatva! Feküdjön a földre és a kezeit tegye hátra! Ne tanúsítson ellenállást, különben erőszakhoz folyamodunk!
Az ex-kommandós azonban meg sem hallotta a papnő szavait. Továbbra is csak ordított és ütlegelte magát, megállás nélkül. Ekkor Joseph hirtelen előrébb lépett, és felszólította Jol-Kest, hogy haladéktalanul adja meg magát.
- Vissza, nyomozó! – ripakodott rá Itinna. – Azt hiszem, világosan fogalmaztam a feladatával kapcsolatban. Elvárom, hogy tartsa is ahhoz magát!
- Minden tiszteletem az öné, Dréon, de most muszáj, hogy én arassam le a babérokat – közölte a nyomozó. – Csak így juthatok magasabb pozícióba.
A papnő szerette volna közölni vele, hogy semmivel nem lesz kisebb az érdeme, és a karrierje ugyanúgy előrébb lendül, ha a megbeszéltek szerint járnak el. Csakhogy Joseph ekkor még közelebb lépett a vezronnaihoz, aki váratlanul felpattant a helyéről, és vérben forgó szemmel, nyáladzó pofával torkon ragadta a nyomozót. Majd olyan gigászi, természetellenes erővel ütött az arcába, hogy összetörte, és majdnem át is szakította a koponyáját. Joseph azonnal meghalt. A testét félredobta Jol-Kes, ám az még földet sem ért, mikor Itinna az ex-kommandósnak rontott.
Az Akrónium papok harcművészek. Méghozzá páratlanul nagyszerű harcművészek. Annak ellenére, hogy a modernizált világ távolságot tartó küzdelemre kényszerített jóformán mindenkit, az Akrónium Rend maradt a tradicionális, pusztakezes harcnál. Azonban a technológiának ők sem fordíthattak teljesen hátat. Hiszen általa az ellenségeik egyre nagyobb kihívást jelentettek a számukra, így muszáj volt nekik is újítani. Ezért a feltalálóik kifejlesztettek egy öltözéket, ami az energiacellák erejét a test azon részén összpontosítja, amivel épp támadni készül a viselője. Emellett hatásos védelmet is nyújt, ezért a magasan képzett papokat szinte legyőzhetetlenné teszi.
Úgy hasba rúgta Itinna Jol-Kest, hogy az métereket repülve egy acél oszlopnak csapódott. Ennek ellenére az ex-kommandós rögtön talpra állt, de a papnő következő támadása ismét leterítette. Ezt követően már nem hagyta felkelni Itinna, és csúnyán helyben hagyta. Már-már úgy tűnt, nem maradt esélye Jol-Kesnek, ám ebben az eszét vesztett állapotban mégis sikerült valahogy megragadnia a papnő kezét. És fordult a kocka. Igaz, csak néhány pillanat erejéig volt képes felülkerekednie Itinnán, mert utána úgy gerincen taposta, hogy a papnő grafitszürke, passzos harci öltözete eltörte az ex-kommandós lábát. A testét mardosó belső és külső fájdalom ebben a sérülésben csúcsosodott ki, és végül ájultan rogyott össze Jol-Kes. Legyőzte Itinna, bár érezte, hogy nem volt tiszta küzdelem. Valami történt a vezronnai ex-kommandóssal, méghozzá valami rendkívül különös. De mégis mi? Egy újabb kérdés vele kapcsolatban, amelyekből már így is volt bőven elég. A papnő pedig szeretett volna most már választ kapni rájuk.

-

 

6. fejezet

A fiatal nő az átlőtt mellű recepciós lány mellé guggolt, és homlokát összeráncolva, feszes arccal vette szemügyre. Érdekesnek és egyben furcsának találta, hogy míg a lányt energiafegyverrel ölték meg, addig a tőle nem messze fekvő őrt valami másfélével. Ami azt jelenti, hogy vagy több támadó volt, vagy egy, aki több fegyvert is használt. Remélhetőleg hamarosan fény derül az igazságra.
Sajnos a hotel annyira diszkrét, hogy egy kamera sincs az épületben, ami az ott kapható szolgáltatások természetéből fakadóan érthető is. De talán a térfigyelő kamerák felvételei nyomra vezetik majd a hatóságokat.
- Hány halott van? – kérdezte a nő egy helyszínelőtől, miközben felállt és megigazította copfba fogott, vörös haját.
- Eddig hetvenhárom, asszonyom, de még nem végeztünk a számolással – felelte tisztelettudóan a férfi. – Ám a jelek szerint valószínűleg mindenki életét vesztett a hotelben, ami azt jelenti, hogy a százat is megközelíti az áldozatok száma.
A nő bólintott, majd félrevonta a tekintetét. Vegyes érzések kavarogtak benne. Tudta jól, hogy ez az undorító hotel, és mindenki, aki itt tartózkodott, azt kapta, ami járt neki. Talán nyilvánosságra nem kerülnek a Lélek Varázs dolgai - vagy ha igen, akkor teljesen elferdítve -, azonban végleg lehúzhatja a rolót. Soha többé nem meri ide betenni a lábát senki. A mészárlást elkövető, vagy elkövetők nagyszerű munkát végeztek. Mindazonáltal, mivel a hatóságoknak dolgozik, muszáj lesz az ügy végére járnia, és a törvény megkérdőjelezhetetlen nevében lesújtania.
Ekkor egy jólöltözött, feltűnően jóképű, harmincas évei elején járó férfi lépett a nő mellé.
- Itinna… - szólította meg, de megakadt a szava, ahogy elgondolkodott a nő rangján. Ám egy pillanattal később az eszébe jutott, és folytatta is: - Dréon. Jó hírem van. Megvan az elkövetőnk.
Titulusa hallatán mindig büszkeséggel telt el Itinna. Merthogy egy rendkívül különleges és misztikus harcos-szerzetesrendnek, az Akróniumnak tisztségét viseli, melynek történelme több ezer évre vezethető vissza. A huszonéves emberlány rekordidő alatt jutott kasztjának legmagasabb rangjáig, ami igen tiszteletreméltó dolog, bár nem véletlen. Páratlan harcművészeti érzékkel és tehetséggel áldotta meg az ég, ezért csodagyerekként tekintettek rá, aminek igyekezett megfelelni. És meg is felelt. Végső rangjának megszerzése óta Itinna az a papnő, aki a leginkább öregbíti rendje nevét.
Hajdanán ez a szerzetesrend tartotta fenn a galaxis békéjét, nagyon hosszú ideig. Azonban a Planetáris Unió létrejöttével kénytelen volt a háttérbe húzódni, mert már sokan nem kértek az önkényes ellenőrzéséből, amit valójában tisztaszívből, becsületből tett. Egy ideig szinte feledésbe is merült, ám aztán az Unió felkérésére és annak égisze alatt ismét folytathatta tevékenységét a galaxis egész területén. A rend nem örült, hogy a rendszer békefenntartó kellékévé kell válnia, és hogy másnak fog számadással tartozni, viszont ez volt az egyetlen lehetősége, így élt vele. Habár a régi időkkel ellentétben, ahol mindenféle ellenszolgáltatás nélkül tette a dolgát, most igen borsos árat kért el a szolgálatért cserébe, amit az Unió a fogát szívva, de kifizetett. Innentől kezdve ismét békét teremthetett a rend ott, ahol szükség volt rá, és sok más dolgot is rábíztak. Azóta újra kivívta a legtöbb lény tiszteletét, vagy éppen gyűlöletét, mert sokan csak a rendszer csatlósait látják benne.
A züllött Vizaraxán már egy ideje folyamatosan besegítettek a hatóságoknak az Akrónium papok, vagyis inkább – a kényes ügyekben – helyettük dolgoztak. Így most épp Itinnára, és a mellé osztott nyomozóra, Joseph Soskóra hárult a hotelben történtek felgöngyölítése.
- Elkövető!? – nézett a nyomozóra a papnő. – Tehát egyedül volt?
Joseph bólintott.
- Egyedül, bizony – felelte. – Legalábbis a felvétel szerint. Méghozzá egy vezronnai.
- Rendkívül képzett lehet, ha a Vasököl Biztonsági Cég embereit is képes volt kiiktatni – gondolkodott hangosan Itinna.
- Ezzel nem tudok vitába szállni – mondta a nyomozó. – Menjünk a technikusok autójához. Én sajnos nem tudtam azonosítani, de hátha önnek sikerül.
A nyomozó és a papnő az említett járműhöz sietett, ahol a szakemberek már össze is gyűjtötték az összes felvételt az elkövetőről.
- Akkor lássuk, ki volt az – nézett a legnagyobb monitorra Itinna, mire az egyik kócos hajú, táskás szemű technikus elindította a felvételt.
Különös videó tárult a kíváncsi szemek elé. A hotelből kilépő vezronnai, aki a Vasököl egyenruháját viselte, a legközelebbi térfigyelő kamerához sétált, majd megállt előtte és hosszú másodpercekig, mozdulatlanul nézett bele. Joseph elvigyorodott és megrázta a fejét, miközben arra gondolt, hogy biztosan egy őrültről van szó, máskülönben nem leplezte volna le magát. Ám a papnő egyre inkább megszilárduló vonásai valami másról árulkodtak. Ennek láttán a nyomozó újra komolyságot erőltetett az arcára.
- Felismeri? – érdeklődött Joseph.
- Igen, felismerem – válaszolta Itinna. – Drun Jol-Kesnek hívják.
A név hallatán - a papnőn kívül - mindenkit kirázott a hideg a tech-autóban.
- A még… még ma is élő vezronnai elit… elit kommandósok egyike? – kérdezte dadogva a nyomozó.
- Így van – bólogatott Itinna. – És ennek fényében rengeteg kérdés merül fel az itt történt eseménnyel kapcsolatban.
Joseph meghökkenve nézett a papnőre.
- Rengeteg kérdés? – értetlenkedett. – Hát nem egyértelmű, hogy mi történt!?
- Az csak az érem egyik oldala, nyomozó – öltötte karba a kezeit Itinna. – Én azért szeretném tudni azt is, hogy a vezronnai miért ölt meg mindenkit a hotelben.
- Nem tökmindegy? – tárta szét a kezeit Joseph. – Akármi is vette rá a mészárlásra, bűnhődnie kell érte. És ez a lényeg!
A papnő vádló-megvető pillantást vetett a nyomozóra.
- Ne legyen ennyire síkagyú! - pirított rá. – Szerencsére még élő, érző lények vagyunk, és nem gépek, hogy csak az alapján ítélkezzünk, amit látunk. Én azt mondom, vizsgáljuk meg minden aspektusból a dolgot.
Joseph sértődötten félrevonta a tekintetét.
- Én ezzel abszolút nem értek egyet – fűzte hozzá.
- Akkor még szerencse, hogy az én szavam dönt – állapította meg némi komikummal a hangjában Itinna, aztán a technikusokhoz fordulva így folytatta: - Van még felvétel Jol-Kesről?
- Persze – szólalt meg a kócos hajú – Felgyorsítva végignéztem, és ami nyilvánvaló, az az, hogy a sötét harmadból jött, és a vérontást követően oda is ment vissza. A hotel feletti nyomdába tört be, és annak padlózatán lyukat ütve jutott a hotelbe. Néhány órával később pedig kisétált az épületből és távozott. Ami még nagyon különös, hogy miután leparkolta az autóját, valamilyen álcázó berendezéssel teljesen láthatatlanná tette magát a kamerák elől. Ha nem nézett volna a kamerába, akkor a felvételek alapján most valószínűleg egy szellem lenne a gyanúsított.
- Jó sokáig volt benn – tette derekára kezeit a nyomozó.
A papnő hátat fordítva a törvény szolgáinak gondolkodóba esett.
- Valami nem úgy alakulhatott, ahogy tervezte – szólalt meg nem sokkal később. – Hisz’ gondoljunk csak bele! Ha valaki álcázza magát, ráadásul így, hogy képes teljesen eltűnni a kamerák elől, az nem azért teszi, hogy aztán dolga végeztével felfedje a kilétét. Amit egyébként kiküszöbölhetett volna azzal, hogy felveszi a biztonsági páncélzat sisakját, mert akkor most szintén ott lennénk, ahol a part szakad. De nem így tett. Ráadásul egy olyan kaliberű harcosnak, mint Jol-Kesnek, közel sem tartott volna órákig egy ilyesfajta mészárlás.
- Lehet, csak meghibásodott az álcázója – vetette közbe Joseph. – A fejére meg nem talált megfelelő sisakot. És talán mer nem olyan jó, mint egykoron.
 Itinna a járműből kilépve lehunyta a szemét, és vett egy mély levegőt.
- Lehet – szólalt meg nem kevés cinizmussal a hangjában. – Semmi se kizárt. Azonban további teóriák gyártása helyett inkább lássunk munkához.

A mágnesautó sebesen száguldott a sötét harmad felé. Sofőrje, a vezronnai zsoldos azon gondolkodott, hogy hova is beszélte meg találkozóját a férfival, akitől a legutóbbi, kissé furán alakult munkáját kapta. Némi töprengést követően eszébe jutott a célkerület neve, ám az utcáé már nem, így csak arra az instrukcióra hagyatkozhatott, amit Redstontól kapott az ilyen esetre.
- Keresd az egyetlen óriás, vörös neonreklámot – mondta maga elé Jol-Kes.
A Vizaraxán annyi kerület, utca és szint van, hogy még egy ottszületett öreg is csak a töredékét képes megjegyezni és fejben tartani. Pláne, hogy évente legalább egy tucat név változik meg közülük. Így aztán nem csoda, hogy a legtöbben a neonreklámokat használják tájékozódási pontként, melyeket, ha időnként meg is változnak, már távolról ki lehet szúrni. Így történt ez most is, mert a járművét a magasba emelve rögtön észrevette a hatalmas, vörösen villódzó koporsót, ami egy temetkezési vállalatot hivatott reklámozni. A mágnesautó nagy sebességgel közeledett felé, majd hirtelen állt meg előtte, és sebtében pattant ki belőle a zsoldos. Most már képben volt, és tudta, hogy annak az épületnek a harmadik emeletének harmadik szobáját kell keresnie, amire a reklám a fényét veti.
A találkahelyhez érve rögtön kiszúrta Jol-Kes, hogy a szoba ajtaja fel van feszítve. Most akkor ez vagy Redstone otthona, ahova betört valaki, vagy egy ismeretlen otthona, ahova Redstone tört be. Az utóbbira tippelt a zsoldos, miközben óvatosan belökte az ajtót. Teljesen sötét honolt a szobában, csak a folyosóról beáradó fakó fény világította meg valamelyest. Amint belépett oda, azonnal Jol-Kes halántékának szegeződött egy pisztoly. Kicsivel később már egy asztalnál üldögélt az imént rátartott fegyverrel a kezében, vele szemben pedig Redstone, aki az egyik szemét jegelte.
- Meddig voltam eszméletlen? – kérdezte vékony hangján a tolvaj.
- Úgy negyedóráig – felelte a zsoldos.
Redstone megtörten bámult az asztal kopott-koszos lapjára.
- Ezelőtt még soha nem ütöttek ki – vallotta be egy sóhajtás kíséretében. – Mit ne mondjak, elég kellemetlen érzés.
- Engem már egy jópárszor – vakargatta meg borostás arcát Jol-Kes, majd elvigyorodva így folytatta: - Egyszer úgy, hogy össze is szartam magam. Na, az volt ám kellemetlen.
Erre egy alig látható félmosoly jelent meg a tolvaj arcán. Felbérlője pillanatnyi jókedvéből fakadóan úgy döntött a zsoldos, hogy nem húzza tovább az időt, és a tárgyra tér.
 - Nos, nem volt valami könnyű – kezdte -, de megszereztem a merevlemezt. Épen és sértetlenül – húzta elő a szóban forgó tárgyat testpáncélja egyik zsebéből, és az asztalra helyezte. – Habár szerintem az öntől elbitorlók sem akarták, hogy baja essen.
A merevlemez láttán azon nyomban elfelejtette minden gondját-baját Redstone. Leengedte a rongyba csavart jeget, hogy mindkét szemével megcsodálhassa, bár a véraláfutásos, bedagadt balszemével nem sokra ment.
- Hát, újra itt vagy – simította meg kedvesen a tárgyat. – Azt hittem, soha többé nem jössz haza. Nagyon örülök, hogy meggondoltad magad – ezután egy röpke pillanatnyi szüntetet tartva már Jol-Kesre tekintve folytatta a mondandóját: - Hálásan köszönöm a munkáját. Tudnia kell, hogy az életemet mentette meg. Ha nem sikerült volna megszereznie, halott ember lennék. De megszerezte, és így most már minden jóra fordul.
- Ennek felettébb örülök – bólintott a zsoldos. – Azonban nem jókedvemből tettem, amit tettem, ezt jól tudja. Szeretném megkapni a fizetségem.
- Persze, persze – legyintett jókedvűen a tolvaj. - Nyilvánvaló. Már adom is.
Azzal benyúlt az esőkabátjába, és előhúzta, majd a merevlemez mellé csúsztatta a folppyszerű adathordozót.
- Le van kódolva? – kérdezte Jol-Kes.
- Igen – felelte Redstone. – A kód az, ami kizárt ebben a nyomorúságos világon: mindenki gazdag.
- Milyen találó – nézett felbérlőjére elismerően a zsoldos, miközben magához vette a honoráriumát.
Alig, hogy elrakták az asztalra tett dolgokat, egy harmadik személy lépett a szobába. A tolvaj elhűlve nézte az alakot, amiből a zsoldos arra következtetett, hogy a lakás eredeti tulajdonosa jött haza. Úgy volt vele Jol-Kes, hogy simán kimagyarázza magukat, ám ahogy szórakozottan hátratekintett a válla felett, egy energialövedék a hátát telibe kapva a falnak vágta.
- Baszd meg a jó kurva anyádat! - kiáltotta a merénylő. – Azt!
Annak pisztolya még elsült egy párszor, mire a zsoldos magához tért annyira, hogy szemügyre vehesse. Meglepve látta, hogy nem a tulaj jött haza és próbál végezni a betörőkkel, hanem a Lélek Varázs Hotel életben hagyott inasa az, aki nyilvánvalóan elszelelt a mészárlás előtt, hogy aztán Jol-Kest követve bosszút állhasson rajta.
Ekkor már a zsoldos kezében is ott volt újra a Redstone kezéből kicsavart pisztoly, mellyel rögvest arcon lőtte az inast, kinek feje úgy robbant szét, mintha csak egy dinnye lett volna. Amint annak elernyedt teste összecsuklott, a hátát fájlalva felkászálódott Jol-Kes.
- Mák, hogy felvettem ezt a cuccot – nézett a páncéljára. – Ön egyben van?
A tolvaj azonban csak egy szakadozó, hörgő hanggal volt képes megválaszolni a kérdést. Nem volt jól. Abszolút nem. A földön fekve szenvedett, mivel egy energialövedék részben eltalálta a torkát, és összezúzta a nyelőcsövét. Másodpercei voltak hátra.
- Ó, a jó életbe – ereszkedett mellé féltérdre a zsoldos.
Tudta jól, hogy ez az ő hibája. Ha már a hotelben végzett volna az inassal, akkor ez nem történik meg. Ám nem így tett, és már sajnos nem volt mit tenni. Csak egy dolgot, amit ilyen esetben minden vezronnai katonának kötelessége megtenni.
- Most arra kérem, hogy nagyon figyeljen rám! – komolyodott meg Jol-Kes hangja. – Elképzelni sem tudom, milyen nehéz lehet, miközben a haláltusáját vívja, de figyeljen! Magamra vállalom ezt az utolsó küldetését, és ha az én életembe is kerül, de befejezem. Úgyhogy röviden, tömören mondjon el mindent, amit tudnom kell róla.
Redstone ebben a pillanatban hányta össze vérrel a saját arcát, miközben kezdett felakadni a szeme, és egyre hosszabban hörgött. Már képtelen volt a beszédre. Helyette az egyik kezében szorongatott, síszemüvegre hasonlító kütyüjét nyújtotta a zsoldos felé. Amint Jol-Kes elvette azt, a tolvaj egy rémisztően fájdalmas grimasszal az arcán végleg kilehelte a lelkét.
Rendkívüli módon sajnálta Redstonet, és nagyon bántotta, ami vele történt, ám tudta a zsoldos, hogy az élet nagyon furcsán szolgáltat igazságot. Nem mindig a bűnösök halnak meg, hanem ártatlanok is. Sőt mi több, főleg az ártatlanok.
Néhány perccel később már az autójában ült Jol-Kes, és a szemüveget vizslatta. Először arra gondolt, hogy rögvest nekilát kideríteni, hol lehetnek benne elrejtve az adatok, amivel folytathatja a megboldogult tolvaj munkáját, de érezte, hogy a fáradtság minden másodperc elteltével nagyobb és nagyobb súlyokat helyez a szemhéjaira. A mai nap eseményei igencsak kifárasztották, ami érthető. Így aztán fogta a mágnesautót és a standard, háromméteres magasságba emelte, nehogy valaki kárt tegyen benne. Alig néhány pillanat múlva, miután az ülés támláját hátradöntötte, már aludt is a zsoldos.

-

Az összetört mágnesautóból egyre ijesztőbb és hangosabb, hörgő hangok hallatszódtak. Sam magához tért. Szemeit kinyitva az első látvány számára a két lába, ami az autó teteje felé néz. A nyakatekert póz miatt egyre jobban fuldoklott. Levegő után kapkodva átfordult az anyósülésen. Egy-két percig, egy helyben ülve igyekezett összeszedni magát, s üres tekintettel meredt előre, a beszakadt szélvédő irányába. Feje és bal lába a jármű becsapódása során csúnyán megsérült és úgy érezte magát, mint akit egy centrifugába tettek.
- Basszus! – rikkantott fel kikerekedett szemmel, majd keresni kezdte a kommport eszközt. Átkutatta az autó belsejét, tetőtől talpig. Nincs meg. Egy nagyon lassú sóhajtást követően ismét felforgatott minden zugot a roncsban, de hiába. Eltűnt. A műszerfalnak támaszkodva arca vörösödni kezdett. Kezeivel egyre erősebben szorította a műszerfalat, és zihálások közepette őrjöngve verte szét a már így is totálkáros jármű belsejét. Miután kitombolta magát, addig kotorászott a kocsiban, míg meg nem találta fegyverét. Sóhajjal nyugtázta, hogy még egy lövés leadására képes. Ez is több mint a semmi. A beszorult ajtót egy határozott, erős rúgással sikerült kinyitnia. Kikászálódott a roncsból és nem várt látvány fogadta. Sehol egy épület, sehol egy ember. A sivár terepet itt-ott felbukkanó, apró növényzet törte meg. Rövid nézelődés után nekilátott megkeresni a mindig féltve őrzött hordozható eszközét. Az autót körbe sántikálva nem bukkant nyomára, így hát elindult abba az irányba, amerről „érkezett”. A földbe fúródás, valamint borulások nyomait követte. A körülményeket tekintve a helyzet továbbra is változatlan. Civilizációnak semmi nyoma ezen a helyen. Lassan egy órája téblábolt a semmi közepén, s közben egyre csak sötétedik. Már alig látni valamit a kopár növényzetből és a borulás nyomaiból, mikor valami csillogó dologra lett figyelmes. Nem tudta levenni róla a szemét. Összeszedte magát és gyorsabb tempóban bicegett a furcsa jelenség felé. A jelenség közelében lelassított és alaposan körbenézett. Miután meggyőződött róla, hogy tiszta a terep, közelebb lépett. Egy, körülbelül három méter átmérőjű gödröt talált, ami egy számára ismeretlen folyadékkal volt feltöltve. Első ránézésre olajfélének tűnt a színe és állaga alapján. A gödör körül zöld fény világította meg a talajt, viszont Sam nem találta a fény forrását. Sehol egy lámpa, vagy bármi hasonló. Nem értette hogy miért látott csillogást a távolból, ha a gödör tartalma meg sem közelíti a talaj felszínét. Lábával egy kavicsot rúgott a gödörbe.
- Mi a szar ez? – dünnyögte. Mielőtt elérte volna a folyadék felszínét, az anyag elhúzódott az érkező kavics elől, így az száraz maradt, még a gödör fenekére érkezte után is. A kő továbbra is jól látható volt, így arra lehetett következtetni, hogy csak pár centi mély a gödör. Körülötte a talajból is felszívódott a nedvesség. Életében nem látott még ilyet, ezért muszáj volt megismételnie. Leguggolt a gödör mellé és felmarkolt egy jókora adag földet, majd az anyagra szórta. A jelenség megismétlődött, minden egyes lehullott földdarab eltaszította az anyagot. Amellett, hogy ez így magában is elég természetellenes jelenségnek tűnt, Sam egy újabb dolgot fedezett fel. A folyadék felszíne a hirtelen változástól nem rezdül, és egyáltalán nem fodrozódik. Ismét körbe tekintett a pusztaságban, de már hiába. Korom sötét lett, a gödröt és az azt körbe vevő apró területen kívül semmit nem látott. Indulás előtt még egy utolsó pillantást vetett a gödörre. Az idegen anyag viselkedése a szeme láttára változott meg, lassan beborította a kavicsot és az összes odaszórt földdarabot. Apró hullámok törték meg a felszín tükrét, fodrozódni kezdett. Ahogy teltek a másodpercek, egyre sűrűbb és nagyobb hullámok lepték el a gödröt. Előkotorta fegyverét és mozdulatlanul figyelt. Képtelen volt bármilyen értelmes magyarázatot adni a történtekre. Mikor a folyadék már a gödör széléig ért, a hullámzás abbamaradt. Egy gömbölyű forma kezdett kiemelkedni a gödörből, nagyon lassú tempóban. Az emelkedéssel egy időben a gödör tartalma is eltűnni látszott. Sam orrát valami iszonytatóan undorító, rothadó bűz csapta meg. Próbálta ruhája ujját az orrához szorítani, de ez sem segített. Az egyre elviselhetetlenebbé váló szagtól gyomra felfordult, rátört a hányinger, s öklendezni kezdett. Megkönnyebbülése után, köhögések és köpködések közepette felnézett, megtörölte arcát. Az fekete anyag nem emelkedett tovább. Körülbelül fejmagasságban állt meg. Lebegett. Sam kihúzta magát, fegyverét pedig a jelenségre szegezte és lassan hátrálni kezdett.
- Mi a faszt keresek én itt?! – kiáltotta el magát, egyre görcsösebben szorongatva pisztolyát. A gömbölyű, itt-ott hullámzó éjsötét folyadék teljesen átformálódott. Egy arc rajzolódott ki, ami egy olajba mártott, lebegő maszkra kezdett hasonlítani, zárt szemekkel, s csukott szájjal. Elképesztően emberszerűvé vált, s felülete egyre csillogóbb lett. Egy óriási csattanás törte meg a néma, feszült csendet. A dobhártyaszaggató hanggal egy időben a lebegő arc megmozdult. Éjsötét, csillogó szemei egyik pillanatról a másikra kinyíltak, és Sam-re meredtek.
- Anyádat! – nyögte ki ijedtében, lába földbe gyökerezett. A csukott száj lassan megnyílni látszott, mikor hirtelen ismét egy elviselhetetlenül hangos robaj hallatszott. A lebegő arc, másodperc töredéke alatt száját olyan nagyra tátotta, mintha valakinek szétfeszítették volna az állkapcsát. Az arc torkaszakadtából üvölteni kezdett. Csak egy dolog jutott Sam eszébe: futás! A vak sötétségben rohant, minél távolabb ettől az egyre ijesztőbb lénytől. Eszébe sem jutott hátra nézni, menekült, amilyen gyorsan csak tudott. A szűnni nem akaró üvöltés egyre hangosabb lett, ahogy a rémisztő lény üldözte. Sérült lába miatt nem tudott elég gyorsan haladni, csak botorkált a sötétben. Arra az elhatározásra jutott, hogy szembeszáll a lénnyel, hiszen előbb-utóbb úgyis utolérné. Sam megállt, gyorsan megfordult, s a lényre szegezte energiafegyverét. A felé lebegve száguldó teremtmény arca egyre torzabb lett, zöld fényárba borította maga körül a földet.
- Dögölj meg! – kiáltotta köpködve, majd elsütötte a fegyvert. A pisztoly csövét elképesztő gyorsasággal elhagyó energialövedék egy szempillantás alatt célba ért. Az idegen ezernyi apró cseppekre robbant szét a teli találattól. Sikerét egy harci kiáltáshoz hasonló bömböléssel nyugtázta. Túl korán. A sok apró csepp egyike sem ért földet. Tovább lebegtek, kis idő elteltével a szétszóródott részek egy pont felé kezdtek száguldani. Az idegen létforma ismét egy egésszé állt össze, gömbszerű formát vett fel. Azonnal támadásba lendült, alakja egy tekergőző kígyóra kezdett hasonlítani. Üres pisztolyával hadonászva próbálta védeni magát, ám a lény célba vette a jobb kezét és rátapadt. Jéghideg érzés öntötte el Sam karját, ahogy az anyag felkúszott egészen a válláig.  Miután úgy tűnt, hogy nem terjed tovább, szorításba kezdett. Sam kínkeserves üvöltésben tört ki. Hiába próbálta körmével kaparva leszedni magáról a masszát, az nem tágított. Földön hemperegve próbált megszabadulni az elviselhetetlen fájdalomtól, s lassan kezdte elveszteni az eszméletét. Mielőtt lehunyta szemeit, ismét azt az elviselhetetlen bűzt érezte, amitől korábban rosszul lett.
- Ááá! – ordított fel Sam – Basszus, mi a büdös franc volt ez? – csak egy rémálom volt. Azonnal végig vizsgálta a jobb karját, fekete anyagnak semmi nyoma nem volt. Karjának bőre viszont kékeszöld árnyalatúvá vált. Leverte a víz, megrémült. Körbe vizslatta a terepet az ablakokon és a törött szélvédőn keresztül. Ismét ugyanaz a puszta látvány fogadta, mint álmában. Sehol egy lélek és kezd egyre sötétebb lenni. Próbálta összeszedni magát, nekiállt megkeresni az autóroncsban kommport eszközét és fegyverét. Átkutatta a jármű belsejét, de nem találta egyiket sem. Mikor már kellőképpen felhúzta magát saját szerencsétlenségén, rácsapott egyet a műszerfalra.
- Ezt keresed? – szólalt meg egy ismeretlen hang a mágnesautó kitört ablakából. Sam riadtan kapta oda a fejét. Csak a kezeit látta, egyikben az eszközt, a másikban pedig a rá szegezett pisztolyt.
- Ki a fasz vagy te?
- Vonszold ki a segged az autóból. – motyogta nyugodtan, fegyverét lóbálva. Kikászálódott, szemügyre vette az ismeretlen fickót, de semmilyen arcvonást nem tudott kivenni. Az alak tetőtől talpig koromfekete volt. Akár egy sziluett, egy árnyék. A pisztoly és a kütyü csak úgy virítottak a két kezében, akár két lámpa.
- Sam Zowse, ütött az utolsó órád. – szólt az alak jókedvűen, majd egy hirtelen mozdulattal a saját halántékához emelte az energiafegyvert és fejbe lőtte magát. A sötét alak rongybabaként rogyott össze a földön és eltűnt, maga után hagyva az üres pisztolyt és a kommport eszközt. Nem értette, hogy mi történik. Ki volt ez az alak? Miért lőtte le magát? Nem hezitált sokáig, felkapta a földről az eszközt és elindult abba az irányba, amerről a földbe csapódott járművel érkezett. Egy emberalakot pillant meg, nem olyan messze. Ahogy elindult az idegen felé, lassan teljesen besötétedett. Az alak továbbra is mozdulatlanul áll. Egyre nehezebben lehet kivenni a kopár talajt itt-ott megtörő növényzetet, kavicsokat. Rövid bukdácsolás után odaért a fickóhoz. Motyogást hallott. Mikor közelebb lépett hozzá, halvány fény világította meg az ismeretlent. Földbe gyökerezett a látványtól. Jesper volt az. Falfehér arccal, átlőtt nyakkal, melyből ömlött a vér. Pislogás nélkül bámult, és megállás nélkül motyogott valamit, de semmit nem lehetett belőle érteni. Jes karját felemelve ujjával Sam mögé mutatott. Mikor megfordult, egy VideoKom fülke került elő a semmiből, mely körül az Átlag harmad szintjére hasonlító városrész kezdett kirajzolódni. Ismét hátra pillantott, hogy még egyszer szemügyre vegye elhunyt barátját, de a háta mögött is már csak a várost látta. A koszos járdán sétáló emberek zagyvaságokat beszélve, céltalanul botorkáltak az utcán. Belépett a videofülkébe és becsukta maga után az ajtót. Leült a székre, a kagylót a füléhez tette. A képernyőn egy fekete alak jelent meg, s fáradt hangon így szólt a vonal másik végéről.
- #...nem menekülhetsz cimbora...#
- Mit akarsz tőlem? Mi a szart akarsz tőlem? – kiabált köpködve a kagylóba. A túloldalról kacagás volt az egyedüli válasz. Lecsapta a kagylót, de a kacaj nem szűnt meg, egyre hangosabb és elviselhetetlenebb lett. Megcsapta orrát a rothadó bűz, amitől rátört a rosszullét. Elhányta magát, szédült és forgott vele a világ. A fülsüketítően hangos nevetés üvöltéssé torzult, s a VideoKom monitora megelevenedett. Nyúzott, emberi karra hasonlító végtag nyúlt ki belőle. Megragadta a hajánál fogva és nagy sebességgel a képernyő felé rántotta. Sam feje hatalmasat csattant a kijelzőn.
- Baszd meg! – kiáltott fel kábán az álomból. A megálmodott furcsaságokon gondolkozni azonban nem volt ideje. Potyautas tanyázott az autóroncs motorháztetőjén és már egy ideje vacsorázik. Hosszú, vékony csápjaival benyúlt a szélvédőn keresztül, rátekeredett Sam jobb karjára és irtózatos bűzt ereszt magából. Riadtan bámulta a belőle lakmározó állatot, és azon csodálkozott, hogy nem fáj a karja. Nem akart semmilyen hirtelen mozdulatot tenni, ezért óvatosan nézett körül az autóban a fegyveréért. A volánnál, a pedálok közt rábukkant az energiapisztolyra. Óvatosan, a háttámlának tapadva dőlt rá a vezetői ülésre, hogy közelebb kerülhessen a pisztolyhoz, jobb karját végig az élőlény felé tartotta, hogy ne hergelje fel semmilyen hirtelen mozdulattal. Rövid küszködés után megkaparintotta a fegyvert, szép lassan visszatápászkodott az anyósülésbe. Egy lövés maradt. Nem tétovázott, célzott és lőtt, egyenesen az állat törzsébe. Fütyülő hangot hallatott, ahogy keresztül süvített az energialövedék az állat testén. Azonnal összeesett a lény, karján a csápok szorítása is abbamaradt. Miután meggyőződött arról, hogy a potyautas kimúlt, Sam levakarta karjáról az elernyedt csápokat és megvizsgálta a karját. Bőre elszíneződött, akár csak rémálmában. Jobb karja kékeszöld színben pompázott és szinte egyáltalán nem érzett fájdalmat, csak a bőréről szivárgó elviselhetetlen szagot. Nekiállt megkeresni a kommport eszközt, rövid időn belül rá is bukkant. Kikászálódott az autóroncsból és akkor tudatosult benne, hogy mi is volt pontosan a lakmározó potyautas. Nem volt kétséges, ez bizony egy gluapi. Vizaraxán az őshonos állatfajok közül ez az egyik legismertebb. Áttetsző, kocsonyás réteggel bevont szürke testük sérülékenynek tűnik, azonban a külső behatások ellen nagyon jó védelmet nyújt a számukra. Törzsén több száz hosszú csáp helyezkedik el, melyeket közlekedésre, prédájának elfogására és előemésztésére használ. E lomha, csendesen mozgó élőlény első látásra ártalmatlannak tűnik, de ez ne tévesszen meg senkit. Az emésztés során kiválasztott váladékuk súlyosan mérgező, akárcsak testük felszíne. A kifejlett példányok elérhetik a négy méteres hosszt, csápjaikon megállva akár két méter magasak is lehetnek. A gluapi állományt elszigetelt zónákban tartják, távol a lakosságtól. Sam-nek pontosan egy ilyen területre sikerült becsapódnia az üldözés során. Hogy valamilyen szinten tompítsa a bőréből áradó bűzt, felvett egy marék földet, összemorzsolta és gondosan bedörzsölte vele a karját. Elindult a lakott területek irányába, követve a földbe fúródás nyomait. Útja során, ijesztő álmain és a benne megjelenő Jesper-en töprengett. Próbálta elfelejteni a fantáziája szüleményeit és koncentrálni a valós veszélyekre, hiszen az ipari bolygó helyi rendfenntartói biztosan keresni fogják. Gyorsan és feltűnésmentesen kell cselekednie.
- Gondolkozz Sam! Ki az, aki tudna segíteni? – mormogta egymagában a semmi közepén. Eszébe jutott egy-két név, aki hasonló körökben mozoghat, mint ő. De azok vagy féltek komolyabb dolgokat elvállalni, vagy pedig felszívódtak.
- Picsába. Lövésem sincs, kihez fordulhatnék. Egy cigi viszont jól esne – dünnyögte idegesen, s útközben áttapogatta zsebeit. Felcsillant a szeme, talált egy félig elszívott szálat, ami még ráadásul ketté is tört a zsebében.
- Na végre! – kiáltott fel hatalmas vigyorral. Szélsebesen rágyújtott, habár a dekk csak két slukk erejéig tartott, így hamar el is pöccintette a senki földjén. Már nem járt messze a lakott területtől. Egyre jobban szorít az idő, ki kell találnia valamit. Jobb karjában az idegpálya működése lassan beindulni látszott, aminek nem feltétlenül örült. Percről percre erősebb fájdalmat érzett, bőrén égetett, a vállától egészen az ujja hegyéig. A létező összes trágár szavat ráaggatta az immáron halott gluapira, mire odaért az elszigetelt zóna határához. Megállt a kerítés előtt, megpróbálta összeszedni magát. Leverte a víz, émelygett. Innen már csak pár percnyire van a legközelebbi lakótömb. Egy kis hezitálás után felkapaszkodott a kerítésre, s hosszas próbálkozás és fájdalmas üvöltés árán végül sikerült feljutnia a tetejéig.
- Ez az Sam! – préselte ki magából bíztatóan, sípoló tüdővel. Leverte a víz.
Bőre eszméletlenül fájt, forogni kezdett vele a világ. Nagyokat sóhajtozva végül átfordult a kerítés túloldalára, de egy rossz mozdulat következtében megcsúszott. Tehetetlenül a földre zuhant, hatalmasat puffant és eszméletét vesztette.

5. fejezet

- Csináld ezt Gopfrott, csináld azt – méltatlankodott az alacsony, békaszerű, kövér alak. - De ne így, hanem úgy. Meg nem ezzel, hanem azzal. Tudom, hogy mit csinálok, faszkalapok! – emelte meg a hangját, miközben kirántotta hentesbárdját az előtte heverő, már félig feldarabolt holttestből. - Attól, hogy egy gennyes csicska vagyok, értem a dolgomat. Rohadt jó vagyok benne!
Annyira a munkájába volt merülve, hogy észre se vette, mikor a mellette heverő vezronnai hullája látványosan megrezzent. Merthogy újra verni kezdett annak szíve.
Kevesen tudták, és közülük is már csak kevesen voltak életben, hogy a vezronnai elit kommandósokat úgy képezték ki, hogy ha halálos sérülést szenvednek, képesek legyenek egyfajta kikapcsolt, regenerációs állapotba kerülni. Ezzel becsapva a támadókat, és elkerülvén a végzetet. A módszert csak egy rendkívül kegyetlen és radikális folyamat árán sajátíthatták el, melybe minden tizedik harcos belehalt. Ám a feldarabolásra váró zsoldos, Drun Jol-Kes túlélte, és akkor alkalmazta életében harmadjára, mikor a mechanikus lény keresztülszúrta. Most pedig, hogy sérülése mérséklődött, a teste újraindította magát. Néhány perccel később már teljesen magánál volt, és óvatosan körbekémlelt. Egy boncteremben feküdt, ami holttestekkel volt tele. Különböző fajú, nemű és korú holttestekkel. Na, meg persze ott volt a „boncmester” is, aki teljesen átszellemülve végezte feladatát. Annak látványától a zsoldos arca rögtön dühödté vált, és szemét résnyire zárta. Egy rospáriai – gondolta undorral vegyes gyűlölettel.
Nem Jol-Kes volt az egyetlen, aki negatív érzelmeket táplált ezen faj iránt. Rendkívüli ellenszenvnek örvendtek a rospáriaiak az egész galaxisban, amit méltán tudhattak a magukénak. Részben azért, mert egy semmirekellő, ostoba, agresszív népség, részben pedig azért, mert leginkább széklettel táplálkoznak, aminek elfogyasztása számukra euforikus élményt nyújt. Néhány bolygót leszámítva mindenhonnan ki vannak tiltva, és az illegálisan bevándorló rospáriaiakat kivégzik. Ennek ellenére mégis, szinte mindenhol megtalálhatóak, és bármit megtesznek azért, hogy megkaparintsák kedvenc étküket.
Aktuális munkájának utolsó darabját dobta bele a boncasztal mellé helyezett nagy, krómozott vödrök egyikébe a békaszerű lény, aztán letette a bárdot, és csurom vér kezét a kötényébe törölgette. Ekkor, mintha a szeme sarkából észrevette volna, hogy valami nincs rendben, és a homlokát ráncolva fordult oldalra. Rémülten konstatálta, hogy a vezronnai holtteste eltűnt. Jol-kes egy pillanat alatt mögötte termett, és olyan erősen, ahogy csak tudta, hajlaton rúgta az önjelölt boncnokot. Az, tehetetlenül rogyott féltérdre, és még felfognia se volt ideje, hogy mi történik, mikor a zsoldos, egyik kezével átnyalábolta a nyakát és elkezdte szorítani. Gopfrott próbált volna szabadulni, de hiába. Már épp kezdett felakadni a szeme, mikor Jol-Kes lazított a fogáson.
- Hol vagyok? – kérdezte hidegen a zsoldos. - Még a hotelben, vagy máshol?
A rospáriai annyira köhögött, hogy képtelen volt beszélni.
- Ha még egyszer fel kell tennem a kérdést, kitekerem a nyakad – figyelmeztette Jol-Kes.
Erre már próbált erőt venni magán Gopfrott, és a köhögést heves lihegéssé redukálta, miközben egyik kezének felemelt mutatóujjával jelezte, hogy kér még egy kis időt. Ám a következő pillanatban váratlanul oldalba könyökölte a zsoldost, majd kitépte magát annak kezéből és a munkaeszközéért nyúlt. Jol-Kes felnyögött a fájdalomtól, azonban egy pillanatra se zavarodott meg, és könnyedén hajolt el a hozzá képest lomha mozgású rospáriai támadása elől. Utána lefogta annak kezét, kicsavarta belőle a bárdot, és azon nyomban Gopfrott mellkasába vágta. A rospáriai újfent térdre rogyott, majd egy rövid, gyötrelemmel teli agonizálást követően holtan terült el.
Habár a kérdésére nem kapott választ a zsoldos, ám gyanította, hogy még mindig a hotelben van. Nem valószínű, hogy annak igazgatója megkockáztatna egy esetleges lebukást, csak azért, hogy a holttesteket máshol darabolják fel. De miért van itt ennyi hulla? – töprengett el Jol-Kes. Elég sötét pletykák keringenek a hotelről, és azt is hallotta, hogy a vendégei megkapnak mindent, amit szeretnének. Nyilván a gyilkosság is ide tartozik, ami egyáltalán nem lepte meg. Ebben a gusztustalan, moslék világban az lenne fura, ha nem lenne senki, aki kedvtelésből, szórakozásból akarna ölni. A zsoldos tekintete ekkor egy fémszekrény ajtajára tévedt. Illetve annak tükröződő felületén a saját képmására. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy anyaszült meztelen.
A vezronnaiak – emberi mércével - átlagosan kétszáz évet élnek, ezért Jol-Kes, a maga százhuszonhat évével már bőven középkorúnak számított. Hajdanán a seregben kötelező jelleggel építette a testét, és a leszerelése utána is még hosszú évtizedekig rendszeresen karbantartotta a megszerzett izmokat. Ezért, bár egy jó ideje már nem foglalkozott a külsejével és időközben egy kis pocakot is eresztett, még mindig roppant keménykötésű volt. Arról nem is beszélve, hogy hamuszürke, ködfoltokkal díszített bőre - ami fajának legszembetűnőbb sajátossága – igencsak rémisztővé tette, az egyébként sem túl szelíd külsejű ex-kommandóst.
Amint alaposan körbenézte magát, és elégedetten bólogatva megállapította, milyen jól néz ki, idejét látta felöltözni. Már akkor kiszúrt egy nagy, konténerszerű tárolót a terem másik végében, mikor magához tért. Remélte, hogy abban lesz a ruhája, viszont ahogy odaért, rögtön megbánta, hogy így tett. Mert, ugyan tényleg benne volt az öltözéke, ahogy mindenki másé is, akit feldarabolni hoztak ide, csak éppen cafatokban. Mivel nem csak egy szimpla tároló volt, hanem ruhamegsemmisítő is. Ami kíméletlenül elvégezte a dolgát. Ahogy kedvenc bőrdzsekijének ujját kiemelte a halomból, majdnem elsírta magát Jol-Kes. Hosszú időt töltöttek együtt, és sok mindenen mentek keresztül. Majdnem annyira fontos volt a számára, mint saját kezűleg összerakott fegyvere. Tényleg, a karabély! – jutott eszébe. Ha valami baja lett, vagy nem találja meg, akkor elsődleges céljává teszi a rospáriaiak kiirtását. Ám úgy tűnik, a sors kegyes a békaszerű lényekhez, mert nem sokkal azután, hogy a zsoldos bőszen nekilátott felforgatni a helyet, rá is bukkant legfőbb fegyverére egy szekrényben, az alkarkütyüjével és nemrég szerzett energiapisztolyával, valamint a többi holttesttől elbitorolt értékes dolgokkal együtt. Aggódva és óvatosan vette a kezébe, akár egy hímes tojást, aztán alaposan megvizsgálta, miközben kedves szavakat intézett hozzá. Örömmel nyugtázta, hogy legalább a karabélynak nem esett baja. Most már tényleg csak a ruhaproblémára kellett megoldást találjon. De mit vegyen magára? – elmélkedett. A választ nem sokkal ezután egy hullazsákban találta meg, ami a ruhamegsemmisítő mellett hevert. Valójában volt ott kettő is, melyekbe azokat az őröket tették, akiket korábban lelőtt. A testüket minden bizonnyal vissza kell szolgáltassák a biztonsági cégüknek. Ahogy a testpáncéljaikat is, ami most kapóra jött Jol-Kesnek, mert az egyikük ránézésre akkora lehetett, mint ő. Gyorsan kiszedte a hullát a „csomagolásból”, majd lefejtette az öltözetét, ami tetőtől talpig beborította, és leginkább egy vastag búvárruhára hasonlított.
A testpáncélok ezen típusát egy különleges, rugalmas, pehelykönnyű anyagból készítik, ami - részben - képes elnyelni a fegyverek koncentrált energialövedékeit. Plusz bevonatokkal ellenállóvá teszik a legextrémebb időjárással szemben is, ezért a védelem mellett még sok más feladatra is alkalmas. Ám rengeteg előnye végett sajnos igen borsos az ára, és csak a rászakosodott hozzáértők képesek megjavítani. Leginkább csak állami, vagy nagy pénzmaggal rendelkező magánszervezetek engedhetik meg maguknak.
Az öltözékhez tartozott két kiegészítő is. Egy taktikai öv, rengeteg energiacellával megrakva, és egy combra erősíthető pisztolytáska. Miután belebújt a testpáncélba, ezeket is magára öltötte a zsoldos, aztán felhúzta kütyüjét a bal kezére, és eltette pisztolyát. Utolsó lépésként megigazított magán mindent, majd ismét megragadta AK replikáját. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy az őr fegyvereit is eltegye-e, de az energiapuskákat nem kedveli, a pisztolyok cellái pedig megegyeznek, így nem volt miért kettőt magánál tartson.
Óvatosan, hang nélkül nyitotta ki az ajtót, ám a sötét, piros lámpákkal megvilágított, hosszú folyosón nem talált senki. Végig, annak mindkét oldalán szobák sorakoztak, melyek ajtajai felett voltak azok a bizonyos lámpák. Nem égett az összes, hanem csak foghíjasan, egyik-másik. Hamar kikövetkeztette Jol-Kes, hogy ezek lehetnek a vendégek különleges igényeinek kielégítésére fenntartott szobák. Ekkor – saját magát is meglepve - azon kezdett el filózni, hogy vajon milyen dolgok történhetnek az ajtók mögött. Elvégre az öldöklésen kívül még rengeteg más lehetőség is létezik. Úgy gondolta, csalódott már annyit a világban, hogy nem érheti meglepetés, de azért hajtotta a kíváncsiság. Ezért aztán a boncteremmel szemben lévő szoba fémajtajához lépett, majd résnyire nyitva belesett rajta.
Azonban a látvány, ami fogadta, minden képzeletét felülmúlta. Először nem is akart hinni a szemének, ám ahogy tudatosult benne, hogy a valóságot látja, egyszeriben kirázta a hideg és földbe gyökeredzett a lába. A sokk múltával párhuzamosan elszörnyedt, felfordult a gyomra, majd fejét oldalra kapva a járólapokkal kirakott folyosóra hányt. Képtelenség lenne papírra vetni, hogy a következő pillanatokban mi zajlott le a vezronnai ex-kommandósban. Annyi biztos, hogy a haragnak egy eddig ismeretlen mélységébe süllyedt. Minden ízében remegett, akár egy kitörni készülő vulkán, kezei annyira ökölbe voltak szorulva, hogy az ujjai majd’ eltörtek, arca pedig olyan hideg volt, mint a jég. Rövidesen annyi méreg gyülemlett fel benne, hogy már nem tudott uralkodni magán - bár igazából nem is akart -, és berontott a szobába. Az éppen ott lakmározó férfi annyira megrémült Jol-Kestől, hogy kiejtette kezéből az evőeszközöket. A zsoldos kikapta székéből az alakot, egy szempillantás alatt a feje fölé emelte, és úgy vágta a kicsempézett falnak, mint egy zsákot. Nagyot csattant az idős férfi teste, majd a földre zuhanva fájdalmasan felnyögött. Jol-Kesnek azonban ennyi nem volt elég. Korántsem. Így aztán fogta magát, a hajánál fogva talpra segítette a sérült alakot, és olyan irdatlan erővel vágta arcon, hogy az ismét padlót fogott, ám a zsoldos kezében maradt a megmarkolt hajcsomó. Ekkor már nem nagyon tudott magáról az öreg, de Jol-Kest ez hidegen hagyta. Meg akarta semmisíteni az alakot. A szó szoros értelmében. Kicsivel később ez sikerült is neki, méghozzá igen látványosan. Az idős férfi darabokban hevert mindenfelé, a vérrel áztatott szobában. Ám zsoldosunk még mindig nem volt nyugodt, és ahogy az étkezőasztalra helyezett, főfogásként tálalt csecsemőre tekintett, már tudta is, hogy miért. Meg kell ölnie mindenkit a hotelben. Csak így vethet véget a gyalázatnak, ami ott folyik. Különben nem lesz képes újra tükörbe nézni. Az öreg férfi péppé verésének hevében elejtett karabélyát felkapta, aztán több időt nem fecsérelve, neki is látott a feladatnak. Elsőként az élményszobákban tartózkodókat lőtte agyon. Csupán azokban voltak vendégek, melyek felett égtek a lámpák, de a biztonság kedvéért azért benyitott mindenhova. Utána, némi lépcsőzést követően a szálló földszintjén találta magát, ahol a dekoratív recepciós épp az egyik őrrel fecserészett jókedvűen. A biztonsági ember fejéből váratlanul szertespriccelő vér látványától, és holtan összerogyó testétől rögtön megdermedt az elegáns lány.
- Lássam a kezeidet! – lépett a pult elé Jol-Kes, puskájával célra tartva. – Különben a te buksid is gejzírré változik.
A recepciós reszketve emelte a magasba mindkét karját.
- Most pedig zárd le az egész kócerájt – folytatta a zsoldos. – És csak okosan nyomkodd azokat a gombokat, ha jót akarsz magadnak.
Nagyot nyelt a lány, majd bólintott és nekilátott a feladatnak. Számítógépének klaviatúráján feszülten jártak az ujjai, aztán néhány másodperccel később a főbejárat kattanása jelezte, hogy sikerrel járt.
- Kérem, ne öljön meg! – könyörgött a recepciós. – Csak egy hete dolgozok itt. Bármilyen problémája is van a hotellel, arról nem én tehetek.
- Ebben igazad van – értett egyet vele Jol-Kes, közben előrántotta pisztolyát is. – Tényleg nem te tehetsz róla. Viszont azt tudtad, hova jelentkezel. És nyilván közölték veled, hogy milyen dolgokban játszol közre. Ugye? De javíts ki nyugodtan, ha tévedek.
A fiatal lány szemét elfutotta a könny. Még mondani szeretett volna valamit, ám a zsoldos hirtelen lyukat lőtt a mellkasán energiafegyverével.
Miután végzett a recepcióssal, Jol-Kes elkezdte felszámolni a szálló többi alkalmazottját és vendégét egyaránt. Szintről szintre, szobáról szobára járt, de a bárt, a konyhát és a többi helyiséget sem hagyta ki. Vérprofi gyilkoló gép módjára, igen gyorsan és halkan haladt, bár a sikeréhez az is hozzájárult, hogy nem volt tömve a hotel. Hisz nem mindenki engedheti meg magának az általa nyújtott szolgáltatást. Végül elért a legfelső, hatodik szintre. Alig várta, hogy revansot vehessen a mechanikus lényen. Feltéve, ha még itt van. Erre a gondolatra igen csak megszaporázta lépteit, és néhány röpke perc elteltével már ott is állt az utoljára hagyott, nyolcas számú szoba előtt. Annak ajtaja most is nyitva volt, amit kitárva öltönyös alakokat pillantott meg, akik a - neki háttal álló - fémkreatúra körül tárgyaltak valamiről. Megjelenésére egy pillanatra síri csönd keletkezett, amit gránátvetőjének kattanása tört meg. Azt még éppen látta a zsoldos, hogy a lövedék nekicsapódik a mechanikus lénynek, utána félrevetődött. A halk robbanást egy éles csattanás és jajveszékelés követte. Talpra szökkent Jol-Kes, majd karabélyát előreszegezve lépett be ismét a szobába. Az öltönyösök közül csak egy maradt életben - ő ordított olyan hangosan -, kinek testét a legkevésbé csonkította meg a maró anyag. Sebtében szemközt lőtte a zsoldos, majd célba vette a felé kúszó, deréktól lefelé elolvadt fémkreatúrát.
- Meg foglak ölni! – mondta vibráló hangján a mechanikus lény.
- Nem, nem fogsz – rázta meg a fejét Jol-Kes. – Volt rá lehetőséged, de elbasztad. Viszont neked hála rájöttem, hogy a világ egyre csak távolodik a tökéletességtől. Szóval… köszönöm.
Azzal a fémkreatúra fejébe eresztette puskájának maradék tárát. Most, hogy az utolsó lénnyel is végzett a hotelben, némileg megnyugodni látszott. Csakhogy még mindig volt mit tennie. Így hát belépett a titkos szobába, magához vette a merevlemezt, majd elindult kifelé, hogy kézbesítse.

-

A lakásba lépve a sötét helyiségben csak egy monitor világított. Kettejük mögött hirtelen valaki becsapta az ajtót.
- Ha van fegyveretek, akkor kurva gyorsan dobjátok a földre. – szólalt meg az alak az ajtó mellett. Jes hezitálás nélkül a padlóra tette az energiapisztolyt és arrébb rúgta.
- Nyugi öreg, mondtam, hogy én vagyok az! Ne parázz Coen! – az alak egy pillanatra elbambult, majd felkapcsolta a lámpát. Coen egy magas, vézna testalkatú figura, aki ránézésre inkább egy paranoiás hajléktalanra hasonlít. Elhanyagolt, mosdatlan külseje és falfehér arca elég visszataszító látvány.
- Mi szél hozott ide? Ki ez a fickó?  – kérdezte, miközben fejét vakarva leült a rongyos kanapéra, s pisztolyát az asztalra tette.
- Ő itt Sam, szükségünk van a segítségedre, részben téged is érint a dolog.
- Kifejtenéd?
- A CordeCon hálózatáról kellett lelopnom egy dokumentumot és törölni azt a hálózatukról. Egymagában az adathalmazt képtelenség volt megkaparintani, csakis egy hozzácsatolt adat segítségével sikerült. Ilyennel még életemben nem találkoztam. A megszerzett cuccot sikerült Jes-nek dekódolnia, érdemes lenne belenézned. – fejtette ki nyugtalanul, majd előkotorta zsebéből kommport eszközét és átnyújtotta Coen-nak – A csatolt anyagot pedig neked kellene feltörnöd.
- Hmm. Ekkora puszipajtások vagyunk? Bocs srácok, de már azzal is tuti vásárra vittem a bőrömet, hogy beengedtelek benneteket. Ingyen meg nem dolgozok. – nyögte flegmán a házigazda, és a zsebéből egy kis dobozkát rakott az asztalra.
- A pénz nem akadály. Csak vess rá egy pillantást.
A dobozból egy gyufásdoboz méretű műszert és egy fiolát vett elő. Zavaros, kék folyadékkal volt megtöltve. Az eszközbe pattintotta, s tartalma felforrni látszott. Várt egy pár másodpercet, míg a folyadék ki nem tisztult a szerkezetben, majd a szerkezetet a nyaki artériájához helyezte. Egy gombnyomást követően Coen arca megfeszült, szemei kikerekedtek. Egy sípolással jelezte a műszer, hogy a dózis beadása megtörtént. Arca hatalmas vigyort öltött. Visszapakolta a dobozkába az adagolót és zsebre vágta.
- Ez az, bébi! Ennél jobb a világon nincs! Na mutasd azt a micsodát! – kiáltotta el magát.
Kikapta Sam kezéből a kommport eszközt, s rácsatlakoztatta a számítógépére. Átolvasván a dekódolt üzenetet először csak furcsán nézett, de a végére érve leverte a víz.
- A CordeCon ezzel mégis mire készül? Srácok, itt valami nagyon mély szarba nyúlhattatok bele. – bökte ki feszülten, s idegességében rágyújtott egy cigire. A két cimbora csak bámulta Coen-t, aki amint kinyögte mondanivalóját, már neki is látott a lehetetlennek tűnő feladatnak. Három óra elteltével az alacsony belmagasságú, lerobbant kis lakásban szinte már úszni lehetett a füstben. Az ott lakó alak már a sokadik cigarettát pöfögtette, miközben folyamatosan az adathalmaz feltörésével foglalkozott. Csak egy pillanatra állt meg, hogy újra belőhesse magát.
- Huhúúú! Ha kértek egy gyorsítót, szolgáljátok ki magatokat! – hadarta nagy vigyorral, belőtt fejjel a koszos alak.
- Kösz, cimbora, de nem. Már így is széthajtottuk magunkat idefele jövet.
- Ti tudjátok. Áhháh! Megvan! – rikkantott fel. Sam és Jesper szinte odaugrottak, hogy végre ők is láthassák az adathalmaz tartalmát. Egy hosszabb hangüzenetet, valamint egy videó anyagot tartalmazott. Coen lejátszotta az üzenetet.
- #...Tisztelt megrendelő! A 16DO névre keresztelt projekt továbbra is remekül halad. Minden jel arra mutat, hogy az alany befogadta az új szerveket. Meghökkentően gyors a regenerálódási képessége. Ugyan a felépülés ideje alatt jelentős passzivitást mutatott, felépülését követően megelevenedett. Amint felkészültnek láttuk, megpróbálkozunk egy bemutató elkészítésével. Az eredmény minden bizonnyal le fogja nyűgözni...#
- Mi a túró akar ez lenni? – kérdezte Jesper.
- Fogalmam sincs. Na, nézzük azt a videofelvételt!
Mindhárman izgatottan nézték a monitort. A felvételen egy deformált, éppen csak emberszabásúnak mondható idegen állt egy kutatókabin közepén, mozdulatlanul. Fejével követett minden külső mozgást, az őröket és a kutatószemélyzetet egyaránt. A meglehetősen visszataszító külsejű lény teste elképesztően vékony volt, mint akit éheztetnek. Nyálkás, csillogó izmai jól láthatóak voltak, bőr nem fedte azokat. A pár perc elteltével a kabin körül egyre több öltönyös fazon, kutató gyűlt össze.
- #...Kísérlet a Venorián első etetésére. Kérjük, ne álljanak közel a kabin falához...# – szólalt meg a hangosbemondón egy kutató hangja.
Az őrök két személyt hurcoltak a kabinhoz, egy rospáriait és egy embert. Mindkettejüket belökték egy nyomáskiegyenlítőhöz hasonló szűk kamrába, melynek másik ajtaja egyenesen az idegenhez vezetett. A két faj képviselője verekedni kezdett, természetesen a rospáriai kezdeményezésével, mivel ezt a fajt nem érdekli semmi, csak a saját haszna és szórakoztatása. Miután a biztonsági ajtó ismét bezárult, a kamra másik kijárata megnyílt. A verekedés abbamaradt, amint megpillantották. A lény folyamatosan a két kísérleti patkányt bámulta, de meglepő módon továbbra is egy helyben állt. A két ismeretlen egy ideig riadtan figyelt a kutatókamra falához tapadva. Egyik pillanatról a másikra, a rospáriai, fittyet hányva elindult az idegen felé, hogy megnézze magának közelebbről. A lény továbbra is szinte katatón állapotban állt a kutatókabin közepén, egy helyben, mozdulatlanul. A békaszerű figura már egy méterről szemlélte a furcsa teremtményt és a fajához méltó becses szavakkal illette.
- #...Jó kis vacsora lenne belőled, barátom. Azt hiszed, hogy félek tőled, te szarházi? Széttéplek, mint hülyegyerek a képeskönyvet!...# – üvöltötte a rospáriai, majd egy parasztlengőhöz hasonló ütést mért a kabin lakójára. A lény válaszképpen felfedte rendezetlen fogsorát és leharapta támadója arcát. A békapofa idegtől rángatózó teste földre hullott. A kiharapott darab ropogtatása közben elindult a másik vendég felé, akit rövid macska-egér játék után megragadott, s egy mozdulattal összeroppantott. A felvétel végén az öltönyös fazonok tapsviharban törtek ki, aztán kivonultak a laborból.
- Na gyerekek, most sikeresen összehugyoztam magamat. Szedem a cuccom és máris léphetünk. – makogta Coen körmeit rágva, majd felállt a székről – a kommport-on rajta van a dekódolt cucc. A gépről törlök mindent, hogy ne legyen para. – fejezte be mondanivalóját és nekiállt pakolni. Jes előkotort egy szál cigarettát, miközben figyelték a törlési folyamatot. Egy fülsüketítő csattanás kíséretében a szoba ablaka váratlanul repeszként szóródott szét. Jesper a földre zuhant. Sam a padlón kúszva sietett hozzá, s a kezeivel próbálta csökkenteni a vérzést. A vörös hajú figura pár másodpercig kapkodott ugyan a levegőért, de a nyakát ért sérüléstől következtében belefulladt saját vérébe. A padlót egyre nagyobb és nagyobb vértócsa festette át, üvegessé váló tekintete a mennyezetre meredt. A nagydumás Jes nem mozdult többé.
- A büdös kurva életbe! – kiáltott Sam. A lövést követően Coen az eldobott fegyver után vetődött. A szer hatása alatt teljesen kifordult magából.
- Hol rejtőzöl, baszódjál meg? Szétlövöm a mocskos pofádat! – bömbölte, s megszórta a kitört ablakot egy pár lövéssel, üvöltözések kíséretében. A dühkitörésének köszönhetően felhívta magára a támadó figyelmét, aki pár pillanattal később szitává lőtte az őrjöngő fickót. Az őt érő sorozattól nekicsapódott az asztalnak, ami darabokra tört súlya alatt. A hatalmas lövöldözés sűrű port kavart a már végképp lepukkant lakásban. Két halott, egy túlélő. Sam próbált észnél maradni. Tudta, hogy addig kell lépnie, míg a porfelhő álcát nyújt. A számítógéphez kúszott, hogy zsebre rakja a kommport eszközt, majd visszaaraszolt Coen holttestéhez és elvette fegyverét. Üvegszilánkok közt tovább haladva, sikerült kiérnie a lépcsőházba. Irány a lift. Persze, ha működne.
- Ezek minden felvonót lezártak! Pont a 215. emeletre kellett jönnünk, a rohadt életbe! – dühöngött. Coen lakása felől egy lassan hömpölygő, zöld füstre lett figyelmes. A támadók halálos gázt vetettek be. Valami gyors útnak kell lennie lefelé, töprengett magában. A panelházakban minden második emelet össze van kötve az épület túlsó szárnyával. Átloholt a lakóház másik oldalához és berongyolt az első lakásba, ahol szerencséjére csak egy eszméletlen drogos alak feküdt az ágyon. Odarohant az ablakhoz és körbekémlelt, hogy van-e ezen az oldalon valamilyen menekülési lehetőség. A város egyes utcái annyira szűkek lettek a az egyre zsúfoltabbá váló városban, hogy az épületek bizonyos helyeken majdnem összeérnek. Az elképesztően magas lakótömbök miatt az energiaellátást csak úgy tudták megoldani, hogy egy szint mennyiséget elérve kiépítésre került egy emelet, ahol újabb és újabb generátorokat helyeztek el. Sam-nek óriási szerencséje volt, hogy tekintete megakadt az egy emelettel lejjebb elhelyezkedő generátoron. Ezek a szintek sokkal szélesebbek voltak a ház többi részéhez viszonyítva. Kimászott az ablakon a külső peremre, oldalazva haladt tovább a fal mentén. Apró hezitálás után elrugaszkodott a faltól. Ügyetlenségében a landolást követően a falnak csapódott. Feltápászkodott, majd belépett a generátor szintjére egy nyíláson át és a felvonóhoz sietett. Irány a földszint. Az utcára érve jármű után kutatott, kiszúrt egy épp leparkoló mágnesautót. Odasietett a járműhöz és megkopogtatta az ablakát. A benne ülő nyomott képű férfi értetlenül nézett ki fejéből.
- Mi kéne, ha volna? Húzzál tovább! – pampogott a sofőr és legyintett egyet.
- A kibaszott autód. Szálj ki és kotródj innen! – szólt feszülten, miközben a fickó képébe tolta energia fegyverét. Az alak kikerekedett szemmel nézett, csak makogni tudott.
- Máris! – nyögte ki, s kámforrá vált. Sam elrakta fegyverét, behuppant a kocsiba és gyújtást adott rá. Az autó lassan emelkedni kezdett a parkolóból. Fogalma sem volt, hová mehetne, így hát jobbnak látta, ha egyelőre eltűnik egy időre, mielőtt nyomára bukkanhatnának. Nyugodt tempóban haladt, hogy ne keltsen feltűnést a helyi szervekkel szemben. Az utcák közt cikázva egyre távolabb került a támadás helyszínétől. Töprengett, hogy találhatták meg ilyen hamar. A szintek közötti felvonónál történt balhéhoz hasonló esetekre csak akkor ugrik a vizaraxi rendőrség, ha épp arra jár egy járőr. Vagy ha épp őket lövik.
- Jesper baszd meg, nyugodj békében. – morogta, majd dühében rácsapott egyet a műszerfalra. Mérgelődését sziréna zaja szakította félbe. Bemérték! Sam akkorát taposott a gázpedálra, hogy az csak úgy nyekkent. A gyorsuló mágnesautó meglepő módon röhögve lehagyta üldözőjét, ám két utcával odébb újra felbukkant mögötte. Kevésbé forgalmasabb szakaszhoz érve előkapta fegyverét és a lehúzott ablakon, félig kilógva próbált tüzelni a rendőrség autóra. Nem talált! Visszahuppant a volán mögé és tovább nyomta a gázt. Utcákon át, újra és újra próbálkozott, de a járőr töretlen tempóban követte. A hosszú hajsza során a város egyre kevésbé kiépített része felé haladtak. Habár a közterületeket illetően nagyok a hiányosságok, itt is nagy számban jelen van a lakosság. Sam számára a környék teljesen idegen, nem ismer egyetlen búvóhelyet sem, vagy ahol le lehetne rázni üldözőjét. Ráadásul az energiafegyver cellája már csak két lövés leadására képes. Lehetőségek és ötletek hiányában újból célzott, de a lövedék a rendőrségi jármű szélvédőjéről gellert kapva fütyülő hangot hallatott, de különösebb kárt nem okozott benne. A két mágnesautó eszeveszett tempóban száguldott a levegőben, a fokozatosan lepusztulttá váló utcák között. Egy sor káromkodás után rászánta magát az utolsó lövésre. Ismét kihajolt, nagy levegőt vett és behunyta fél szemét. Abban a pillanatban, hogy meghúzta volna a ravaszt, megtorpant. Nem hitt a szemének. Ugyanis a vizaraxi járőr lassulni kezdett, távolodott és folyamatosan emelkedett. Sam kocsijából rikácsoló hangjelzés szólalt meg. Visszahuppant a volánhoz, a fedélzeti monitor villogó üzenetéig viszont már nem jutott el a tekintete. Ezen az útszakaszon már nincs erőtér az autók számára. A körülbelül harminc fokos szögben zuhanó jármű pillanatok alatt elérte a földet és többszöri átfordulással díszítve a mutatványt, végigszántotta a terepet. Az orránál fogva végül megállt, majd hátulja visszabillent a földre. A környéken újra eluralkodott a csend. Sehol egy árva lélek.

4. fejezet

A mágnesautó határozott tempóban emelkedett, miközben az azt navigáló vezronnai zsoldos a nem sokkal ezelőtt kapott sörét kortyolgatta. Ahogy a Planetáris Unió összes bolygóján, úgy a Vizaraxán sem lehetett tudatmódosított állapotban a volán mögé ülni. Persze Jol-Kes mindig nagy ívben tett a törvényekre – ellenben közúti balesetet sem okozott soha -, de azért a hatóságokkal sem szeretett összetűzésbe kerülni. Reménykedett benne, hogy ezen az éjszakán nem fut össze a rend közel sem igazságos őreivel, amikor négy rohamkocsi süllyedt le mellette. A hirtelen jött és váratlan robajtól úgy megriadt a zsoldos, hogy italát az anyósülésre lögybölte. Rögtön valami csúnyát készült kiordibálni az ablakon, ám helyette inkább hátranyúlt, és magában zsörtölődve egy alig koszos rongyot nyomott az ülésre, hogy felitassa a sört. Ekkor érte el a középső harmadot jelképező műutakat.
Egy laikus azt hihetné, hogy a bolygó ezen szintje – a nevéből fakadóan - sokkal kellemesebb, mint a legalsó. Természetesen ez nagyon messze áll az igazságtól. Ugyan olyan szellemi és fizikai fertő van itt is, mint odalent, éppen csak az életkörülmények jobbak valamivel. Illetve az épületek között pókhálószerűen futó, antigravitációs technológiával ellátott lebegő utak is nagy népszerűségnek örvendenek. Szeizmológiai okokból kellett így, az űrkarcolóktól külön építeni őket, ezzel akaratlanul is létrehozva egy sportot, a haláldeszkázást. Az össze-vissza futó utakon hatalmas élmény mágnesdeszkával száguldozni – főleg a fiatalok körében -, valamint az épületek és utak közötti több méter széles réseken leugratni egy másik útszakaszra. Ez a trükk temérdek áldozatot szedett már, innen a sport neve, mégis elvi kérdés bevállalni a deszkások körében.
A leheletnyi különbségek ellenére szinte minden sötét harmadbeli idevágyik, ami végső soron egyáltalán nem meglepő, hiszen annál a helynél minden jobb.
Sokszor járt már Jol-Kes a középső harmadban, de minden alkalommal, rendre eltévedt a kusza utak rengetegében. Ennek kiküszöbölése végett szerezte be a navigációs rendszerrel ellátott fedélzeti monitort, amit nem sokkal ezelőtt vágott ki az autóból, és most szívta is a fogát miatta. Halvány fogalma sem volt, hogy merre lehet a Lélek Varázs Hotel. Megkérdezni nem akarta az irányt, úgy sem jegyezte volna meg, bárki, bármilyen pontosan is mondta volna el neki. Ezért aztán gyorsan, egy antikváriumból beszerezte a környék térképét és a következő perceket annak tanulmányozásával töltötte. Röviddel ezután már robogott is a célja felé, persze itt-ott azért rossz irányba fordulva, viszont meg nem torpanva. Végül a hoteltól nem messze, egy parkolóházban tette le autóját a zsoldos. Miután kiszállt belőle, kinyitotta a csomagtartót és kivett belőle egy szürke, viaszosvászon-szerű köpenyt, amit rögtön magára öltött és csuklyáját a fejébe csapta. Aztán betárazta kedvenc fegyverét, majd hosszasan és alaposan körbevizsgálta, mint minden alkalommal, mikor a kezébe vette.
Kommandós kiképzésével párhuzamosan, Jol-Kes kitanulta a lőfegyverkészítés mesterségét. Eleinte haszontalan képzettségnek tartotta, mert bármikor, bárhonnan betudta szerezni munkaeszközeit, ám idővel rájött, hogy rendkívül előnyös, ha valaki saját kezűleg is eltudja készíteni őket. Történt ugyanis, hogy egyszer hozzá került egy több ezer éves, primitív, anyag alapú lőfegyver leírása, aminek elkészítéséhez - pusztán kedvtelésből – neki is látott. Évekbe telt, mire minden összetevőjét beszerezte, ráadásul sokat közülük behelyettesíteni kényszerült, mert volt olyan darabja, ami egész egyszerűen már nem létezett. Így, csak egy nem túl tökéletes másolatot hozott létre, de mikor kipróbálta, a lélegzete is elállt. Feltalálta, vagyis inkább újra feltalálta korának leghalálosabb kézifegyverét. Hogy miért? Azért, mert a modern világ energia alapú fegyverei ellen energia alapú páncélzatokat készítenek, amik rendkívül hatásosak, azonban a materiális lövedékeket nem állítják meg. Úgy hatolnak át rajtuk a fémgolyók, mintha ott sem lennének. Nem csoda hát, hogy ez lett zsoldosunk legnagyobb becsben tartott fegyvere, amit nevezetesen egy AK-47-es gépkarabélyról mintázott. Azóta kiegészítette egy hangtompítóval, gránátvetővel és távcsővel is, révén, hogy nem rúg vissza és háromszor akkora lőtávval rendelkezik, mint az eredeti modell. Ellenben nehezebb és nagyobb is annál, de Jol-Kesnek úgy tetszik, ahogy van.
Amint végzett fegyvere ellenőrzésével, azt is a köpeny alá rejtette, majd elindult, hogy teljesítse a megbízást. Bősz léptekben haladt, és nem sokkal később már a Lélek Varázs Hotel felett székelő nyomda bejáratánál állt, amit egy röpke pillanat alatt feltört. Miután behatolt, újra elővette karabélyát és – amint megsimította – annak gránátvetőjével megcélozta a padló egy találomra kiválasztott pontját, aztán habozás nélkül meghúzta a ravaszt. A lövedék szinte hang nélkül robbant fel, valamilyen ciánkék, krémszerű anyagot szertefröcskölve, ami egy szemvillanás alatt átmarta magát a több méternyi vasbetonon. A keletkezett lyuk szabálytalan széléhez állva és beletekintve átlátott a hotel egyik helyiségébe a zsoldos.
- Nagyszerű! – csapott egyik öklével diadalmasan a levegőbe.
Ezt követően a nyílás egyenetlen felszínébe kapaszkodva, óvatosan és hang nélkül lemászott. Akár egy majom, úgy lógott a szoba plafonjáról, amit ekkor engedett el. Taktikai bakancsa tompán puffant, ahogy földet ért. Ám mielőtt megnyugodhatott volna, egy ülő alakot pillantott meg a szeme sarkából. Tekintetét és fegyverének csövét egyszerre kapta oldalra. Kiiktandó fenyegetésre számított, és már húzta is volna meg a ravaszt, amikor tudatosult benne, hogy az a valaki továbbra sem mozdul. Mintha észre se vette volna a behatolót, az ágya szélén ücsörgő figura. Ahogy közelebb lépett hozzá Jol-Kes, azonnal rájött ennek miértjére. Mélyen aludt a hatvanas éveiben járó férfi, kezében egy üres töményes üveget szorongatva.
- Tróger! – jegyezte meg a zsoldos, miközben leeresztette karabélyát.
Ezt követően az ajtóhoz sietett, hogy annak kukucskálóján keresztül a folyosót figyelje. Kisvártatva egy fegyveres őr sétált el a szoba előtt, aztán hárompercenként újra meg újra. A terve az volt, hogy a következő turnusban elkapja a strázsát és kiszedi belőle, merre van a mechanikus lény, vagy az, aki tudja, hol van. De ahogy letelt az idő, és a folyosóra kirontva leütötte az őrt puskatussal, rögtön két másikat vett észre mögötte, akik a hotel egyik inasát kísérték. Egy pillanatra mindannyian leblokkoltak a meglepettségtől, ám a zsoldos ocsúdott fel elsőként, és rögtön fejbe lőtte az őröket.
- Mi a… - csodálkozott el, holtan összecsukló testőrei látványától a férfi.
Rögtön rászegezte a karabélyát Jol-Kes.
- Hol van a mechanikus lény? – kérdezte tömören.
- Ezt hogy csináltad? – érdeklődött az inas, figyelmen kívül hagyva a zsoldos szavait. - A legújabb testpáncélt viselik.
Jol-Kes lejjebb engedte a fegyvert, és hezitálás nélkül ellőtte a férfi nemi szervét. Az, fájdalmasan felnyögve a lábai közé kapott, majd térdre rogyott.
- Hol van a mechanikus lény? – ismételte meg kérdését a zsoldos.
- Baszd meg, te köcsög! – fakadt ki az inas.
Vállára fektetve karabélyát a férfi elé guggolt Jol-Kes, és másik kezével megragadta annak állkapcsát.
- Utoljára fogom feltenni a kérdést, utána bármit felelsz, elengedlek – nézett mélyen annak szemébe. – Szóval akármit mondasz majd, életben hagylak. Viszont ha nem kapok kielégítő választ, vezronnai kegyelemben foglak részesíteni. Hallottál már róla, vagy magyarázzam el, hogy mi az?
Bolygóháborújuk alatt a vezronnaiak több módszert is kifejlesztettek arra, hogy hogyan félemlítsék meg az ellenséget. Közülük a kegyelem névre keresztelt technika lett kimagaslóan a leghatásosabb. A megfelelő szerszámokkal néhány percig tartott elvégezni, és abból állt, hogy a foglyokat kasztrálták, tőből amputálták az összes végtagjukat, megvakították őket, forró fémet öntöttek a fülükbe és kivágták a nyelvüket. Csak egy torzó és egy fej maradt belőlük. Tehát éltben hagyták őket - ergo megkegyelmeztek nekik -, de utána inkább kívánták a halált, mint az életet. Az az ellenséges katona, aki látta sajátjait a beavatkozás után, rövid időn belül vagy letette a fegyvert, vagy idegösszeroppanást kapott, több esetben pedig mindkettő bekövetkezett. Ettől kezdve a „vezronnai kegyelem” lett az egyik legrémisztőbb fenyegetés a galaxisban. Minden faj tagja között. Ám egy vezronnaitól hallani kiváltképp iszonytató volt.
Az inas fehérré vált arca, valamint a nadrágján egyre növekvő véres vizeletfolt jelezte, hogy ismeri a fogalmat és annak jelentését. Nem kell levezetni neki.
- Jól van – folytatta kimérten a zsoldos – Tehát… hol van a mechanikus lény?
- Itt van – szólalt meg halkan a férfi. – Ezen a szinten. A nyolcas szoba hátsó fala mögötti titkos teremben. A vízipipát ábrázoló képet kell elforgatnod, hogy bejuthass.
Jol-Kes arcára elégedett mosoly kanyarodott, majd felegyenesedett és így szólt:
- Kösz az infót. Ahogy azt ígértem, életben hagylak. Viszont egy időre ki kell, hogy vonjalak a forgalomból.
Mielőtt az inas felfoghatta volna, amit a zsoldos mondott neki, már csapódott is az arcába annak térde. Nagyot reccsent az orra és foga is kitört néhány, aztán eszméletét vesztve terült el a folyosó bordó szőnyegén.
Hogy a lehető legkésőbb derüljön fény a jelenlétére, az ideiglenesen és véglegesen kiiktatott négy személyt a részegen alvó férfi szobájába rejtette Jol-Kes. Röviddel utána pedig már ott is állt a VI/8-as szoba ajtaja előtt. Furcsa mód’ nyitva volt, ezért a fegyverét maga elé emelve, tüzelésre készen lépett be rajta. Ám a - ránézésre elnöki - lakosztály teljesen üresen állt. Falait gyönyörű, akvarell festmények díszítették, az egyik jobb oldalin pedig tényleg ott volt a vízipipa. A zsoldos odasétált hozzá, és az óramutató járásával megegyező, majd ellentétes irányban mozdított rajta néhány centit, mire az kattant egyet, és a hátsó fal egy ajtónyi része hirtelen eltűnt, feltárván az elrejtett, sötét helyiséget. Karabélyát ismét maga elé tartván a titkos szobához sétált Jol-Kes, mire rögtön kirajzolódott előtte egy emberi sziluett. Kissé feszülten célba vette annak fejét a zsoldos, majd tett felé néhány óvatos lépést. Viszont az továbbra is mozdulatlanul állt. Ahogy egyre közelebb ért hozzá Jol-Kes, úgy rajzolódtak ki a mechanikus lény részletei. Végül már majdnem hozzáért a fegyver csöve, de úgy tűnt, hogy deaktivált állapotban van. Azért a biztonság kedvéért megkocogtatta a homlokát a zsoldos, ám az nem reagált rá semmit.
- Itt mindenki ilyen hülyén teszi el magát másnapra?! – méltatlankodott Jol-kes, aztán végigmérte a mechanikus lényt.
Alapvetően nem volt két egyforma közöttük, viszont ez sokkal jobban kirítt a sorból, mint a többi. Jóval szikárabb és atletikusabb volt azoknál. Áramvonalas testéről sütött, hogy rendkívüli sebességre képes. Ami a rájuk jellemző, rettenetes gépi erővel párosulva egy ádáz harcost alkothatnak.
- Szóval igaz – suttogta a zsoldos. – Vannak közöttetek katonák is.
A lény mellett eltekintve ekkor pillantotta meg a merevlemezt, ami egy fémasztalon pihent. A szeme felcsillant, és rögtön odalépett, hogy eltegye. Azonban mielőtt a kezébe vehette volna, egy szörnyű, szúró fájdalomra, és a hasfalából előtörő kard pengéjére lett figyelmes.
- Vezronnai kutya! – hallotta a háta mögül a vibráló, fémes hangot.
Aztán a szíve leállt, kisimult az arcra és a földre csuklott.

-

A Sötét harmad sikátorából kiérve Sam és cimborája sietősre vette a tempót. Jesper, az alacsony, égnek álló hajú, meredt tekintetű figura elég feltűnő személyiség lenne egy átlagos, nyugalmas világban. Vizaraxán viszont ez egy teljesen megszokott dolog. A gének keveredésének következtében az egyes itt élő emberek haja színe megváltozott, sokkal élénkebb vagy rikítóbb színek is előfordulhatnak. Az utcán haladó két alak így leginkább Stan és Pan-ra hasonlított, csak színesebb kivitelben. A 16-os kerület utcáin nagyon kevés ember kószált ebben az órában, szinte egyedül bolyongtak.
- Te Jes...amúgy ki ez a fickó, akihez most megyünk? Megbízható?
- Tudod mit? A legelső szembejövő alkoholista-, drogos-, narkós csövest is megkérdezhetjük, hogy fel tudja-e törni, ha ennyire kételkedő vagy. Nem potyára vetettem fel lehetőségként. Az illető álneve Coen, ha így esetleg ismerős.
- Coen?! Az a fickó, aki megfújt egy másik bolygóra irányított banki tranzakciót? A mai napig senki nem tudott rájönni, hogyan sikerült neki megvalósítani.
- Igazi hacker legenda a fickó. Életemben eddig egyszer találkoztam vele, furcsa egy alak.
- Ezt hogy érted? Ugyanolyan nagy a pofája, mint neked? – szólt felkacagva Sam.
- Maradjunk annyiban, hogy túlságosan bedarálta a gépezet az agyát, ha érted mire gondolok...
A gyengén megvilágított utcán, az itt-ott felbukkanó prostik és drogosok között lavírozva haladtak tovább. A késdobáló helyek és klubok nyüzsgése egyre hangosabb lett, ahogy közeledtek a kerület centruma felé. Pár perc elteltével megpillantottak az egyik épület falán egy hatalmas, lecsupaszított reklámtáblát. Egy nagy méretű, kapkodva felfújt tizenhatos szám díszelgett rajta, a reklámfelület széléről lelógó papírcafatok és különféle odabiggyesztett káromkodások társaságában. A központi részhez érve egy nyitottabb, kör alakú tér fogadta őket. Vizaraxa minden kerületének centrumában létrehoztak egy felvonót, mellyel elérhetővé váltak a város más szintjei. Természetesen az Elit harmadba való bejutást a felvonók 90 százalékánál lehetetlenné tették, hogy kizárhassák a más szintekről beszivárgó bűnözés nagy részét. A felvonót a mágnesautókhoz hasonló technológiával látták el, így nem volt szükség semmilyen anyag alapú tartópillékrekre a szállító felületen/platformon. Mindketten felszálltak, amint az megállt az alsó szinten. Rágyújtottak egy-egy cigarettára, miközben várták a felvonó indulását.
- #...a felvonó platform három perc múlva indul...# – mondta egy automata hang. A felvonóhoz legközelebbi sikátorból három, rongyos ruházatú fiatal bukkant elő, akik szintén felszálltak a felvonó platformjára. A sártól és az olajtól mocskos arcukat a város legerősebb közvilágításánál sem lehetett volna kivenni. Mindhárman a szesztől bűzölögve kiabáltak, félpercenként újra és újra megbillentve a sörösüveget.
- Indulj már el, te szar!
- Könyörgöm, csak most az egyszer ne ugass, Jes.
- #...a felvonó tíz másodperc múlva elindul, kérjük kapaszkodjanak...#
Miután a platform lassan felemelkedett a földről, a szélein elhelyezett korlátok miatt egy lebegő ringre kezdett hasonlítani. A három koszos egyén közül az egyik lehajította a sörösüvegét. A korláthoz támaszkodva vizelni kezdett, az egyre távolodó alsó szint irányába, hatalmas visítozások közepette, amit a másik két társa fülsértően hangos kiabálással és tapsolással helyeselt. Ezután mindketten a felvonó másik szélén kapaszkodó két utazó irányába fordították fejüket. Részeges, szédelgő arcukon lassan elhatalmasodott egyfajta ördögi mosoly, feléjük vették az irányt. Hirtelen meglepően gyors tempóban futni kezdtek.
- Most megdöglötök, kis buzik!! – kiáltott fel az egyik mocskos arcú és egy nagyon precíz találattal Jespert azonnal a földre terítette. A másik Sam-et vette célba, de az ütés csak súrolta szürke ballonkabátját. Megragadta az egyensúlyát elvesztő támadóját és a legközelebbi korlátba verte a fejét. Hatalmas reccsenés és gurgulázás kíséretében azonnal a földre rogyott. Sam lihegve nézte a rongybabaként földre hullott alakot, majd Jesper irányába tekintett, aki tehetetlenségében a földön összegömbölyödve védekezett az őt érő rúgások ellen. Odafordult a társát rugdosó ismeretlenhez és egy lendületes, teli talpas rúgással átbillentette a korláton. Torka szakadtából üvöltött, egészen addig, amíg szét nem kenődött a Sötét harmad centrumában.
- A kurva anyátokat! – üvöltött fel Sam – Jes! Jól vagy haver?!
- Áhh..megvagyok. Bassza meg! – nyögött fel köhögve, s feltápászkodott. A harmadik részeg idegen egy helyben állva nézte végig az eseményt, nyelt egy nagyot és rikácsolva kezdett mutogatni kettőjük felé.
- Ezért most mindketten megfizettek, ti mocskok! – makogta sírva az idegen, s csorgó nyálát letörölte az arcáról. A mellényéből előkapott egy kézifegyvert, s célozni kezdett. Mikor meghúzta volna a ravaszt, váratlan pillanatban egy zöld fénynyaláb haladt keresztül a szakadt ismeretlen jobb vállán, tátongó lyukat hagyva annak helyén. Az őt ért lövést követően rémülten bámulni kezdte saját sérülését. Az elviselhetetlen fájdalom hatására jajveszékelő, rekedtes kiáltásban tört ki, s átbillenve a platform korlátján a mélységbe zuhant.
- Azt a kurva...ez legalább tíz pont! – kiáltott fel Jesper megfagyott tekintettel, s remegő kézzel visszatette dzsekije belső zsebébe energiafegyverét. Odasétált a még mindig ott fekvő eszméletlen egyénhez és lábával a platform széle felé kezdte lökdösni. A vérző fejű idegen pár másodperccel később egyre nagyobb sebességgel csatlakozott társaihoz, egy csattanás kíséretében.
- Mióta vagy ekkora mesterlövész? – kérdezte fejét vakarva Sam.
- Mióta anyám pilóta! Pár éve úgy éreztem, hogy be kell szereznem egy energiastukkert az ilyen férgek ellen. Életemben most használtam először a kicsikét. – paskolta büszkén kabátja zsebét Jes.
- Nagyszerű. Remélem többször nem kapod elő azt a szart, lapulnunk kell.
A felvonó platform lassan megérkezett a középső szintre. A két utazó a legközelebbi függőbusz állomásához sietett és felszállt a szerelvényre. Elindulás után mindegyikőjük csendben, az ablakon keresztül figyelte a várost. Az Átlag harmad és a Sötét harmad közötti különbség ránézésre három dologban mutatkozik meg. A körülbelül ezerháromszáz méteres szintkülönbségben, a kerületek elosztásában, valamint a jóval több ép közvilágításban. Ezen kívül mással nem dicsekedhetnek a lakói, hiszen itt is a romlottság, a tudatlanság és az agresszivitás uralkodik. A Sötét harmad harmincnégy kerülettel rendelkezik, míg az Átlag harmad 48 kisebb részre lett felbontva. Sam és Jesper, az ablakon át fürkészve észrevett egy kisebb haláldeszkázó csapatot. Az extrém öltözékű, színesebbnél színesebb hajú fiatal egyének félelmet nem ismerve ugrattak át egy lejjebb található másik út antigravitációs mezőjére. Aki egy kicsit is félreszámolja az ugrást, elnyeli a város mélysége. Fél percig tudták követni a függőbuszból az eseményt, majd elfordultak az ablaktól.
- Ja igen...ami Coen-t illeti. Óvatosan a kijelentésekkel, mert elég temperamentumosan tud reagálni egy rossz szóra. Egy pillanat alatt kihajíthat minket. Vagy rosszabb. Három évvel ezelőtt kapott egy melót, ami után körülbelül két évig a nyomában voltak. Szintek és kerületek között ingázva bujkált, több-kevesebb sikerrel el tudott ezidő alatt végezni egy-egy melót. A folytonos paranoia és nyomás hatására a szerek világába menekült a fickó. Hangulata erősen változékony, egyik pillanatról a másikra képes az ellenkezőjeként viselkedni az emberekkel. Legalábbis nekem ez volt anno a tapasztalatom vele. Egy megbízást kaptam tőle fél évvel ezelőtt, amit frankón el tudtam végezni, szóval talán egy kicsit beloptam magam Coen szívébe a munkával. Abban reménykedek, hogy segítségünkre lesz ennek tudatában. Főleg ha megtudja, hogy az ő kerületét is megjelölték abban a dokumentumban. – vakarta meg fejét Jesper a mondandóját befejezve, s bambán nézett előre. A zsebéből előkotort két cigarettát és mindketten rágyújtottak. A függőbusz egy óra elteltével megérkezett a negyedik kerületbe. Leszállva a szerelvényről útjukat a legközelebbi sikátor felé vették. Sam az ég felé nézett, s a több kilométeres magasságban cirkáló járművek apró fényét fürkészte. A végtelen magasságúnak tűnő, halvány, zöldes fényben pompázó épületek között közlekedő mágnesautók világításai szentjánosbogárként pislogtak a távolban. Egy olyan helyen, ahová az alsó szintek lakóinak kilencven százaléka életében nem jut el. Jes megcsapkodta Sam vállát, aki annyira belemerült a szemet kápráztató égi látványba, mintha nem is ezen a bolygón lenne.
- Ébresztő cimbora! Megérkeztünk!
Egy szinte égig érő lakótorony bejáratánál álltak meg. Az ajtón bejutva beszálltak az első szabad liftbe. Jesper egy gombnyomással elindította a felvonót, mely lassú ütemben haladt egyre feljebb és feljebb. A 215. emeleten kiszálltak és egy rozoga ajtónál álltak meg, melyről a festés nagy része lepattogzott. Jes erőt vett magán, majd hármat kopogott és várt. Sam egyre idegesebb lett, mert nem tudta elképzelni, hogy milyen emberre számíthat az ajtó másik oldalán.
- ...Ki vagy? – szólalt meg egy erőtlen hang a túloldalról.
- Jesper...hoztam valakit, akinek szüksége lenne a segítségedre.
Az ajtó zárja kattant egyet, s az ajtó lassan nyílni kezdett.
- Gyertek beljebb.