-
Csináld ezt Gopfrott, csináld azt – méltatlankodott az alacsony, békaszerű,
kövér alak. - De ne így, hanem úgy. Meg nem ezzel, hanem azzal. Tudom, hogy mit
csinálok, faszkalapok! – emelte meg a hangját, miközben kirántotta
hentesbárdját az előtte heverő, már félig feldarabolt holttestből. - Attól,
hogy egy gennyes csicska vagyok, értem a dolgomat. Rohadt jó vagyok benne!
Annyira a munkájába volt merülve, hogy észre se vette, mikor a mellette heverő vezronnai hullája látványosan megrezzent. Merthogy újra verni kezdett annak szíve.
Kevesen tudták, és közülük is már csak kevesen voltak életben, hogy a vezronnai elit kommandósokat úgy képezték ki, hogy ha halálos sérülést szenvednek, képesek legyenek egyfajta kikapcsolt, regenerációs állapotba kerülni. Ezzel becsapva a támadókat, és elkerülvén a végzetet. A módszert csak egy rendkívül kegyetlen és radikális folyamat árán sajátíthatták el, melybe minden tizedik harcos belehalt. Ám a feldarabolásra váró zsoldos, Drun Jol-Kes túlélte, és akkor alkalmazta életében harmadjára, mikor a mechanikus lény keresztülszúrta. Most pedig, hogy sérülése mérséklődött, a teste újraindította magát. Néhány perccel később már teljesen magánál volt, és óvatosan körbekémlelt. Egy boncteremben feküdt, ami holttestekkel volt tele. Különböző fajú, nemű és korú holttestekkel. Na, meg persze ott volt a „boncmester” is, aki teljesen átszellemülve végezte feladatát. Annak látványától a zsoldos arca rögtön dühödté vált, és szemét résnyire zárta. Egy rospáriai – gondolta undorral vegyes gyűlölettel.
Nem Jol-Kes volt az egyetlen, aki negatív érzelmeket táplált ezen faj iránt. Rendkívüli ellenszenvnek örvendtek a rospáriaiak az egész galaxisban, amit méltán tudhattak a magukénak. Részben azért, mert egy semmirekellő, ostoba, agresszív népség, részben pedig azért, mert leginkább széklettel táplálkoznak, aminek elfogyasztása számukra euforikus élményt nyújt. Néhány bolygót leszámítva mindenhonnan ki vannak tiltva, és az illegálisan bevándorló rospáriaiakat kivégzik. Ennek ellenére mégis, szinte mindenhol megtalálhatóak, és bármit megtesznek azért, hogy megkaparintsák kedvenc étküket.
Aktuális munkájának utolsó darabját dobta bele a boncasztal mellé helyezett nagy, krómozott vödrök egyikébe a békaszerű lény, aztán letette a bárdot, és csurom vér kezét a kötényébe törölgette. Ekkor, mintha a szeme sarkából észrevette volna, hogy valami nincs rendben, és a homlokát ráncolva fordult oldalra. Rémülten konstatálta, hogy a vezronnai holtteste eltűnt. Jol-kes egy pillanat alatt mögötte termett, és olyan erősen, ahogy csak tudta, hajlaton rúgta az önjelölt boncnokot. Az, tehetetlenül rogyott féltérdre, és még felfognia se volt ideje, hogy mi történik, mikor a zsoldos, egyik kezével átnyalábolta a nyakát és elkezdte szorítani. Gopfrott próbált volna szabadulni, de hiába. Már épp kezdett felakadni a szeme, mikor Jol-Kes lazított a fogáson.
- Hol vagyok? – kérdezte hidegen a zsoldos. - Még a hotelben, vagy máshol?
A rospáriai annyira köhögött, hogy képtelen volt beszélni.
- Ha még egyszer fel kell tennem a kérdést, kitekerem a nyakad – figyelmeztette Jol-Kes.
Erre már próbált erőt venni magán Gopfrott, és a köhögést heves lihegéssé redukálta, miközben egyik kezének felemelt mutatóujjával jelezte, hogy kér még egy kis időt. Ám a következő pillanatban váratlanul oldalba könyökölte a zsoldost, majd kitépte magát annak kezéből és a munkaeszközéért nyúlt. Jol-Kes felnyögött a fájdalomtól, azonban egy pillanatra se zavarodott meg, és könnyedén hajolt el a hozzá képest lomha mozgású rospáriai támadása elől. Utána lefogta annak kezét, kicsavarta belőle a bárdot, és azon nyomban Gopfrott mellkasába vágta. A rospáriai újfent térdre rogyott, majd egy rövid, gyötrelemmel teli agonizálást követően holtan terült el.
Habár a kérdésére nem kapott választ a zsoldos, ám gyanította, hogy még mindig a hotelben van. Nem valószínű, hogy annak igazgatója megkockáztatna egy esetleges lebukást, csak azért, hogy a holttesteket máshol darabolják fel. De miért van itt ennyi hulla? – töprengett el Jol-Kes. Elég sötét pletykák keringenek a hotelről, és azt is hallotta, hogy a vendégei megkapnak mindent, amit szeretnének. Nyilván a gyilkosság is ide tartozik, ami egyáltalán nem lepte meg. Ebben a gusztustalan, moslék világban az lenne fura, ha nem lenne senki, aki kedvtelésből, szórakozásból akarna ölni. A zsoldos tekintete ekkor egy fémszekrény ajtajára tévedt. Illetve annak tükröződő felületén a saját képmására. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy anyaszült meztelen.
A vezronnaiak – emberi mércével - átlagosan kétszáz évet élnek, ezért Jol-Kes, a maga százhuszonhat évével már bőven középkorúnak számított. Hajdanán a seregben kötelező jelleggel építette a testét, és a leszerelése utána is még hosszú évtizedekig rendszeresen karbantartotta a megszerzett izmokat. Ezért, bár egy jó ideje már nem foglalkozott a külsejével és időközben egy kis pocakot is eresztett, még mindig roppant keménykötésű volt. Arról nem is beszélve, hogy hamuszürke, ködfoltokkal díszített bőre - ami fajának legszembetűnőbb sajátossága – igencsak rémisztővé tette, az egyébként sem túl szelíd külsejű ex-kommandóst.
Amint alaposan körbenézte magát, és elégedetten bólogatva megállapította, milyen jól néz ki, idejét látta felöltözni. Már akkor kiszúrt egy nagy, konténerszerű tárolót a terem másik végében, mikor magához tért. Remélte, hogy abban lesz a ruhája, viszont ahogy odaért, rögtön megbánta, hogy így tett. Mert, ugyan tényleg benne volt az öltözéke, ahogy mindenki másé is, akit feldarabolni hoztak ide, csak éppen cafatokban. Mivel nem csak egy szimpla tároló volt, hanem ruhamegsemmisítő is. Ami kíméletlenül elvégezte a dolgát. Ahogy kedvenc bőrdzsekijének ujját kiemelte a halomból, majdnem elsírta magát Jol-Kes. Hosszú időt töltöttek együtt, és sok mindenen mentek keresztül. Majdnem annyira fontos volt a számára, mint saját kezűleg összerakott fegyvere. Tényleg, a karabély! – jutott eszébe. Ha valami baja lett, vagy nem találja meg, akkor elsődleges céljává teszi a rospáriaiak kiirtását. Ám úgy tűnik, a sors kegyes a békaszerű lényekhez, mert nem sokkal azután, hogy a zsoldos bőszen nekilátott felforgatni a helyet, rá is bukkant legfőbb fegyverére egy szekrényben, az alkarkütyüjével és nemrég szerzett energiapisztolyával, valamint a többi holttesttől elbitorolt értékes dolgokkal együtt. Aggódva és óvatosan vette a kezébe, akár egy hímes tojást, aztán alaposan megvizsgálta, miközben kedves szavakat intézett hozzá. Örömmel nyugtázta, hogy legalább a karabélynak nem esett baja. Most már tényleg csak a ruhaproblémára kellett megoldást találjon. De mit vegyen magára? – elmélkedett. A választ nem sokkal ezután egy hullazsákban találta meg, ami a ruhamegsemmisítő mellett hevert. Valójában volt ott kettő is, melyekbe azokat az őröket tették, akiket korábban lelőtt. A testüket minden bizonnyal vissza kell szolgáltassák a biztonsági cégüknek. Ahogy a testpáncéljaikat is, ami most kapóra jött Jol-Kesnek, mert az egyikük ránézésre akkora lehetett, mint ő. Gyorsan kiszedte a hullát a „csomagolásból”, majd lefejtette az öltözetét, ami tetőtől talpig beborította, és leginkább egy vastag búvárruhára hasonlított.
A testpáncélok ezen típusát egy különleges, rugalmas, pehelykönnyű anyagból készítik, ami - részben - képes elnyelni a fegyverek koncentrált energialövedékeit. Plusz bevonatokkal ellenállóvá teszik a legextrémebb időjárással szemben is, ezért a védelem mellett még sok más feladatra is alkalmas. Ám rengeteg előnye végett sajnos igen borsos az ára, és csak a rászakosodott hozzáértők képesek megjavítani. Leginkább csak állami, vagy nagy pénzmaggal rendelkező magánszervezetek engedhetik meg maguknak.
Az öltözékhez tartozott két kiegészítő is. Egy taktikai öv, rengeteg energiacellával megrakva, és egy combra erősíthető pisztolytáska. Miután belebújt a testpáncélba, ezeket is magára öltötte a zsoldos, aztán felhúzta kütyüjét a bal kezére, és eltette pisztolyát. Utolsó lépésként megigazított magán mindent, majd ismét megragadta AK replikáját. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy az őr fegyvereit is eltegye-e, de az energiapuskákat nem kedveli, a pisztolyok cellái pedig megegyeznek, így nem volt miért kettőt magánál tartson.
Óvatosan, hang nélkül nyitotta ki az ajtót, ám a sötét, piros lámpákkal megvilágított, hosszú folyosón nem talált senki. Végig, annak mindkét oldalán szobák sorakoztak, melyek ajtajai felett voltak azok a bizonyos lámpák. Nem égett az összes, hanem csak foghíjasan, egyik-másik. Hamar kikövetkeztette Jol-Kes, hogy ezek lehetnek a vendégek különleges igényeinek kielégítésére fenntartott szobák. Ekkor – saját magát is meglepve - azon kezdett el filózni, hogy vajon milyen dolgok történhetnek az ajtók mögött. Elvégre az öldöklésen kívül még rengeteg más lehetőség is létezik. Úgy gondolta, csalódott már annyit a világban, hogy nem érheti meglepetés, de azért hajtotta a kíváncsiság. Ezért aztán a boncteremmel szemben lévő szoba fémajtajához lépett, majd résnyire nyitva belesett rajta.
Azonban a látvány, ami fogadta, minden képzeletét felülmúlta. Először nem is akart hinni a szemének, ám ahogy tudatosult benne, hogy a valóságot látja, egyszeriben kirázta a hideg és földbe gyökeredzett a lába. A sokk múltával párhuzamosan elszörnyedt, felfordult a gyomra, majd fejét oldalra kapva a járólapokkal kirakott folyosóra hányt. Képtelenség lenne papírra vetni, hogy a következő pillanatokban mi zajlott le a vezronnai ex-kommandósban. Annyi biztos, hogy a haragnak egy eddig ismeretlen mélységébe süllyedt. Minden ízében remegett, akár egy kitörni készülő vulkán, kezei annyira ökölbe voltak szorulva, hogy az ujjai majd’ eltörtek, arca pedig olyan hideg volt, mint a jég. Rövidesen annyi méreg gyülemlett fel benne, hogy már nem tudott uralkodni magán - bár igazából nem is akart -, és berontott a szobába. Az éppen ott lakmározó férfi annyira megrémült Jol-Kestől, hogy kiejtette kezéből az evőeszközöket. A zsoldos kikapta székéből az alakot, egy szempillantás alatt a feje fölé emelte, és úgy vágta a kicsempézett falnak, mint egy zsákot. Nagyot csattant az idős férfi teste, majd a földre zuhanva fájdalmasan felnyögött. Jol-Kesnek azonban ennyi nem volt elég. Korántsem. Így aztán fogta magát, a hajánál fogva talpra segítette a sérült alakot, és olyan irdatlan erővel vágta arcon, hogy az ismét padlót fogott, ám a zsoldos kezében maradt a megmarkolt hajcsomó. Ekkor már nem nagyon tudott magáról az öreg, de Jol-Kest ez hidegen hagyta. Meg akarta semmisíteni az alakot. A szó szoros értelmében. Kicsivel később ez sikerült is neki, méghozzá igen látványosan. Az idős férfi darabokban hevert mindenfelé, a vérrel áztatott szobában. Ám zsoldosunk még mindig nem volt nyugodt, és ahogy az étkezőasztalra helyezett, főfogásként tálalt csecsemőre tekintett, már tudta is, hogy miért. Meg kell ölnie mindenkit a hotelben. Csak így vethet véget a gyalázatnak, ami ott folyik. Különben nem lesz képes újra tükörbe nézni. Az öreg férfi péppé verésének hevében elejtett karabélyát felkapta, aztán több időt nem fecsérelve, neki is látott a feladatnak. Elsőként az élményszobákban tartózkodókat lőtte agyon. Csupán azokban voltak vendégek, melyek felett égtek a lámpák, de a biztonság kedvéért azért benyitott mindenhova. Utána, némi lépcsőzést követően a szálló földszintjén találta magát, ahol a dekoratív recepciós épp az egyik őrrel fecserészett jókedvűen. A biztonsági ember fejéből váratlanul szertespriccelő vér látványától, és holtan összerogyó testétől rögtön megdermedt az elegáns lány.
- Lássam a kezeidet! – lépett a pult elé Jol-Kes, puskájával célra tartva. – Különben a te buksid is gejzírré változik.
A recepciós reszketve emelte a magasba mindkét karját.
- Most pedig zárd le az egész kócerájt – folytatta a zsoldos. – És csak okosan nyomkodd azokat a gombokat, ha jót akarsz magadnak.
Nagyot nyelt a lány, majd bólintott és nekilátott a feladatnak. Számítógépének klaviatúráján feszülten jártak az ujjai, aztán néhány másodperccel később a főbejárat kattanása jelezte, hogy sikerrel járt.
- Kérem, ne öljön meg! – könyörgött a recepciós. – Csak egy hete dolgozok itt. Bármilyen problémája is van a hotellel, arról nem én tehetek.
- Ebben igazad van – értett egyet vele Jol-Kes, közben előrántotta pisztolyát is. – Tényleg nem te tehetsz róla. Viszont azt tudtad, hova jelentkezel. És nyilván közölték veled, hogy milyen dolgokban játszol közre. Ugye? De javíts ki nyugodtan, ha tévedek.
A fiatal lány szemét elfutotta a könny. Még mondani szeretett volna valamit, ám a zsoldos hirtelen lyukat lőtt a mellkasán energiafegyverével.
Miután végzett a recepcióssal, Jol-Kes elkezdte felszámolni a szálló többi alkalmazottját és vendégét egyaránt. Szintről szintre, szobáról szobára járt, de a bárt, a konyhát és a többi helyiséget sem hagyta ki. Vérprofi gyilkoló gép módjára, igen gyorsan és halkan haladt, bár a sikeréhez az is hozzájárult, hogy nem volt tömve a hotel. Hisz nem mindenki engedheti meg magának az általa nyújtott szolgáltatást. Végül elért a legfelső, hatodik szintre. Alig várta, hogy revansot vehessen a mechanikus lényen. Feltéve, ha még itt van. Erre a gondolatra igen csak megszaporázta lépteit, és néhány röpke perc elteltével már ott is állt az utoljára hagyott, nyolcas számú szoba előtt. Annak ajtaja most is nyitva volt, amit kitárva öltönyös alakokat pillantott meg, akik a - neki háttal álló - fémkreatúra körül tárgyaltak valamiről. Megjelenésére egy pillanatra síri csönd keletkezett, amit gránátvetőjének kattanása tört meg. Azt még éppen látta a zsoldos, hogy a lövedék nekicsapódik a mechanikus lénynek, utána félrevetődött. A halk robbanást egy éles csattanás és jajveszékelés követte. Talpra szökkent Jol-Kes, majd karabélyát előreszegezve lépett be ismét a szobába. Az öltönyösök közül csak egy maradt életben - ő ordított olyan hangosan -, kinek testét a legkevésbé csonkította meg a maró anyag. Sebtében szemközt lőtte a zsoldos, majd célba vette a felé kúszó, deréktól lefelé elolvadt fémkreatúrát.
- Meg foglak ölni! – mondta vibráló hangján a mechanikus lény.
- Nem, nem fogsz – rázta meg a fejét Jol-Kes. – Volt rá lehetőséged, de elbasztad. Viszont neked hála rájöttem, hogy a világ egyre csak távolodik a tökéletességtől. Szóval… köszönöm.
Azzal a fémkreatúra fejébe eresztette puskájának maradék tárát. Most, hogy az utolsó lénnyel is végzett a hotelben, némileg megnyugodni látszott. Csakhogy még mindig volt mit tennie. Így hát belépett a titkos szobába, magához vette a merevlemezt, majd elindult kifelé, hogy kézbesítse.
Annyira a munkájába volt merülve, hogy észre se vette, mikor a mellette heverő vezronnai hullája látványosan megrezzent. Merthogy újra verni kezdett annak szíve.
Kevesen tudták, és közülük is már csak kevesen voltak életben, hogy a vezronnai elit kommandósokat úgy képezték ki, hogy ha halálos sérülést szenvednek, képesek legyenek egyfajta kikapcsolt, regenerációs állapotba kerülni. Ezzel becsapva a támadókat, és elkerülvén a végzetet. A módszert csak egy rendkívül kegyetlen és radikális folyamat árán sajátíthatták el, melybe minden tizedik harcos belehalt. Ám a feldarabolásra váró zsoldos, Drun Jol-Kes túlélte, és akkor alkalmazta életében harmadjára, mikor a mechanikus lény keresztülszúrta. Most pedig, hogy sérülése mérséklődött, a teste újraindította magát. Néhány perccel később már teljesen magánál volt, és óvatosan körbekémlelt. Egy boncteremben feküdt, ami holttestekkel volt tele. Különböző fajú, nemű és korú holttestekkel. Na, meg persze ott volt a „boncmester” is, aki teljesen átszellemülve végezte feladatát. Annak látványától a zsoldos arca rögtön dühödté vált, és szemét résnyire zárta. Egy rospáriai – gondolta undorral vegyes gyűlölettel.
Nem Jol-Kes volt az egyetlen, aki negatív érzelmeket táplált ezen faj iránt. Rendkívüli ellenszenvnek örvendtek a rospáriaiak az egész galaxisban, amit méltán tudhattak a magukénak. Részben azért, mert egy semmirekellő, ostoba, agresszív népség, részben pedig azért, mert leginkább széklettel táplálkoznak, aminek elfogyasztása számukra euforikus élményt nyújt. Néhány bolygót leszámítva mindenhonnan ki vannak tiltva, és az illegálisan bevándorló rospáriaiakat kivégzik. Ennek ellenére mégis, szinte mindenhol megtalálhatóak, és bármit megtesznek azért, hogy megkaparintsák kedvenc étküket.
Aktuális munkájának utolsó darabját dobta bele a boncasztal mellé helyezett nagy, krómozott vödrök egyikébe a békaszerű lény, aztán letette a bárdot, és csurom vér kezét a kötényébe törölgette. Ekkor, mintha a szeme sarkából észrevette volna, hogy valami nincs rendben, és a homlokát ráncolva fordult oldalra. Rémülten konstatálta, hogy a vezronnai holtteste eltűnt. Jol-kes egy pillanat alatt mögötte termett, és olyan erősen, ahogy csak tudta, hajlaton rúgta az önjelölt boncnokot. Az, tehetetlenül rogyott féltérdre, és még felfognia se volt ideje, hogy mi történik, mikor a zsoldos, egyik kezével átnyalábolta a nyakát és elkezdte szorítani. Gopfrott próbált volna szabadulni, de hiába. Már épp kezdett felakadni a szeme, mikor Jol-Kes lazított a fogáson.
- Hol vagyok? – kérdezte hidegen a zsoldos. - Még a hotelben, vagy máshol?
A rospáriai annyira köhögött, hogy képtelen volt beszélni.
- Ha még egyszer fel kell tennem a kérdést, kitekerem a nyakad – figyelmeztette Jol-Kes.
Erre már próbált erőt venni magán Gopfrott, és a köhögést heves lihegéssé redukálta, miközben egyik kezének felemelt mutatóujjával jelezte, hogy kér még egy kis időt. Ám a következő pillanatban váratlanul oldalba könyökölte a zsoldost, majd kitépte magát annak kezéből és a munkaeszközéért nyúlt. Jol-Kes felnyögött a fájdalomtól, azonban egy pillanatra se zavarodott meg, és könnyedén hajolt el a hozzá képest lomha mozgású rospáriai támadása elől. Utána lefogta annak kezét, kicsavarta belőle a bárdot, és azon nyomban Gopfrott mellkasába vágta. A rospáriai újfent térdre rogyott, majd egy rövid, gyötrelemmel teli agonizálást követően holtan terült el.
Habár a kérdésére nem kapott választ a zsoldos, ám gyanította, hogy még mindig a hotelben van. Nem valószínű, hogy annak igazgatója megkockáztatna egy esetleges lebukást, csak azért, hogy a holttesteket máshol darabolják fel. De miért van itt ennyi hulla? – töprengett el Jol-Kes. Elég sötét pletykák keringenek a hotelről, és azt is hallotta, hogy a vendégei megkapnak mindent, amit szeretnének. Nyilván a gyilkosság is ide tartozik, ami egyáltalán nem lepte meg. Ebben a gusztustalan, moslék világban az lenne fura, ha nem lenne senki, aki kedvtelésből, szórakozásból akarna ölni. A zsoldos tekintete ekkor egy fémszekrény ajtajára tévedt. Illetve annak tükröződő felületén a saját képmására. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy anyaszült meztelen.
A vezronnaiak – emberi mércével - átlagosan kétszáz évet élnek, ezért Jol-Kes, a maga százhuszonhat évével már bőven középkorúnak számított. Hajdanán a seregben kötelező jelleggel építette a testét, és a leszerelése utána is még hosszú évtizedekig rendszeresen karbantartotta a megszerzett izmokat. Ezért, bár egy jó ideje már nem foglalkozott a külsejével és időközben egy kis pocakot is eresztett, még mindig roppant keménykötésű volt. Arról nem is beszélve, hogy hamuszürke, ködfoltokkal díszített bőre - ami fajának legszembetűnőbb sajátossága – igencsak rémisztővé tette, az egyébként sem túl szelíd külsejű ex-kommandóst.
Amint alaposan körbenézte magát, és elégedetten bólogatva megállapította, milyen jól néz ki, idejét látta felöltözni. Már akkor kiszúrt egy nagy, konténerszerű tárolót a terem másik végében, mikor magához tért. Remélte, hogy abban lesz a ruhája, viszont ahogy odaért, rögtön megbánta, hogy így tett. Mert, ugyan tényleg benne volt az öltözéke, ahogy mindenki másé is, akit feldarabolni hoztak ide, csak éppen cafatokban. Mivel nem csak egy szimpla tároló volt, hanem ruhamegsemmisítő is. Ami kíméletlenül elvégezte a dolgát. Ahogy kedvenc bőrdzsekijének ujját kiemelte a halomból, majdnem elsírta magát Jol-Kes. Hosszú időt töltöttek együtt, és sok mindenen mentek keresztül. Majdnem annyira fontos volt a számára, mint saját kezűleg összerakott fegyvere. Tényleg, a karabély! – jutott eszébe. Ha valami baja lett, vagy nem találja meg, akkor elsődleges céljává teszi a rospáriaiak kiirtását. Ám úgy tűnik, a sors kegyes a békaszerű lényekhez, mert nem sokkal azután, hogy a zsoldos bőszen nekilátott felforgatni a helyet, rá is bukkant legfőbb fegyverére egy szekrényben, az alkarkütyüjével és nemrég szerzett energiapisztolyával, valamint a többi holttesttől elbitorolt értékes dolgokkal együtt. Aggódva és óvatosan vette a kezébe, akár egy hímes tojást, aztán alaposan megvizsgálta, miközben kedves szavakat intézett hozzá. Örömmel nyugtázta, hogy legalább a karabélynak nem esett baja. Most már tényleg csak a ruhaproblémára kellett megoldást találjon. De mit vegyen magára? – elmélkedett. A választ nem sokkal ezután egy hullazsákban találta meg, ami a ruhamegsemmisítő mellett hevert. Valójában volt ott kettő is, melyekbe azokat az őröket tették, akiket korábban lelőtt. A testüket minden bizonnyal vissza kell szolgáltassák a biztonsági cégüknek. Ahogy a testpáncéljaikat is, ami most kapóra jött Jol-Kesnek, mert az egyikük ránézésre akkora lehetett, mint ő. Gyorsan kiszedte a hullát a „csomagolásból”, majd lefejtette az öltözetét, ami tetőtől talpig beborította, és leginkább egy vastag búvárruhára hasonlított.
A testpáncélok ezen típusát egy különleges, rugalmas, pehelykönnyű anyagból készítik, ami - részben - képes elnyelni a fegyverek koncentrált energialövedékeit. Plusz bevonatokkal ellenállóvá teszik a legextrémebb időjárással szemben is, ezért a védelem mellett még sok más feladatra is alkalmas. Ám rengeteg előnye végett sajnos igen borsos az ára, és csak a rászakosodott hozzáértők képesek megjavítani. Leginkább csak állami, vagy nagy pénzmaggal rendelkező magánszervezetek engedhetik meg maguknak.
Az öltözékhez tartozott két kiegészítő is. Egy taktikai öv, rengeteg energiacellával megrakva, és egy combra erősíthető pisztolytáska. Miután belebújt a testpáncélba, ezeket is magára öltötte a zsoldos, aztán felhúzta kütyüjét a bal kezére, és eltette pisztolyát. Utolsó lépésként megigazított magán mindent, majd ismét megragadta AK replikáját. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy az őr fegyvereit is eltegye-e, de az energiapuskákat nem kedveli, a pisztolyok cellái pedig megegyeznek, így nem volt miért kettőt magánál tartson.
Óvatosan, hang nélkül nyitotta ki az ajtót, ám a sötét, piros lámpákkal megvilágított, hosszú folyosón nem talált senki. Végig, annak mindkét oldalán szobák sorakoztak, melyek ajtajai felett voltak azok a bizonyos lámpák. Nem égett az összes, hanem csak foghíjasan, egyik-másik. Hamar kikövetkeztette Jol-Kes, hogy ezek lehetnek a vendégek különleges igényeinek kielégítésére fenntartott szobák. Ekkor – saját magát is meglepve - azon kezdett el filózni, hogy vajon milyen dolgok történhetnek az ajtók mögött. Elvégre az öldöklésen kívül még rengeteg más lehetőség is létezik. Úgy gondolta, csalódott már annyit a világban, hogy nem érheti meglepetés, de azért hajtotta a kíváncsiság. Ezért aztán a boncteremmel szemben lévő szoba fémajtajához lépett, majd résnyire nyitva belesett rajta.
Azonban a látvány, ami fogadta, minden képzeletét felülmúlta. Először nem is akart hinni a szemének, ám ahogy tudatosult benne, hogy a valóságot látja, egyszeriben kirázta a hideg és földbe gyökeredzett a lába. A sokk múltával párhuzamosan elszörnyedt, felfordult a gyomra, majd fejét oldalra kapva a járólapokkal kirakott folyosóra hányt. Képtelenség lenne papírra vetni, hogy a következő pillanatokban mi zajlott le a vezronnai ex-kommandósban. Annyi biztos, hogy a haragnak egy eddig ismeretlen mélységébe süllyedt. Minden ízében remegett, akár egy kitörni készülő vulkán, kezei annyira ökölbe voltak szorulva, hogy az ujjai majd’ eltörtek, arca pedig olyan hideg volt, mint a jég. Rövidesen annyi méreg gyülemlett fel benne, hogy már nem tudott uralkodni magán - bár igazából nem is akart -, és berontott a szobába. Az éppen ott lakmározó férfi annyira megrémült Jol-Kestől, hogy kiejtette kezéből az evőeszközöket. A zsoldos kikapta székéből az alakot, egy szempillantás alatt a feje fölé emelte, és úgy vágta a kicsempézett falnak, mint egy zsákot. Nagyot csattant az idős férfi teste, majd a földre zuhanva fájdalmasan felnyögött. Jol-Kesnek azonban ennyi nem volt elég. Korántsem. Így aztán fogta magát, a hajánál fogva talpra segítette a sérült alakot, és olyan irdatlan erővel vágta arcon, hogy az ismét padlót fogott, ám a zsoldos kezében maradt a megmarkolt hajcsomó. Ekkor már nem nagyon tudott magáról az öreg, de Jol-Kest ez hidegen hagyta. Meg akarta semmisíteni az alakot. A szó szoros értelmében. Kicsivel később ez sikerült is neki, méghozzá igen látványosan. Az idős férfi darabokban hevert mindenfelé, a vérrel áztatott szobában. Ám zsoldosunk még mindig nem volt nyugodt, és ahogy az étkezőasztalra helyezett, főfogásként tálalt csecsemőre tekintett, már tudta is, hogy miért. Meg kell ölnie mindenkit a hotelben. Csak így vethet véget a gyalázatnak, ami ott folyik. Különben nem lesz képes újra tükörbe nézni. Az öreg férfi péppé verésének hevében elejtett karabélyát felkapta, aztán több időt nem fecsérelve, neki is látott a feladatnak. Elsőként az élményszobákban tartózkodókat lőtte agyon. Csupán azokban voltak vendégek, melyek felett égtek a lámpák, de a biztonság kedvéért azért benyitott mindenhova. Utána, némi lépcsőzést követően a szálló földszintjén találta magát, ahol a dekoratív recepciós épp az egyik őrrel fecserészett jókedvűen. A biztonsági ember fejéből váratlanul szertespriccelő vér látványától, és holtan összerogyó testétől rögtön megdermedt az elegáns lány.
- Lássam a kezeidet! – lépett a pult elé Jol-Kes, puskájával célra tartva. – Különben a te buksid is gejzírré változik.
A recepciós reszketve emelte a magasba mindkét karját.
- Most pedig zárd le az egész kócerájt – folytatta a zsoldos. – És csak okosan nyomkodd azokat a gombokat, ha jót akarsz magadnak.
Nagyot nyelt a lány, majd bólintott és nekilátott a feladatnak. Számítógépének klaviatúráján feszülten jártak az ujjai, aztán néhány másodperccel később a főbejárat kattanása jelezte, hogy sikerrel járt.
- Kérem, ne öljön meg! – könyörgött a recepciós. – Csak egy hete dolgozok itt. Bármilyen problémája is van a hotellel, arról nem én tehetek.
- Ebben igazad van – értett egyet vele Jol-Kes, közben előrántotta pisztolyát is. – Tényleg nem te tehetsz róla. Viszont azt tudtad, hova jelentkezel. És nyilván közölték veled, hogy milyen dolgokban játszol közre. Ugye? De javíts ki nyugodtan, ha tévedek.
A fiatal lány szemét elfutotta a könny. Még mondani szeretett volna valamit, ám a zsoldos hirtelen lyukat lőtt a mellkasán energiafegyverével.
Miután végzett a recepcióssal, Jol-Kes elkezdte felszámolni a szálló többi alkalmazottját és vendégét egyaránt. Szintről szintre, szobáról szobára járt, de a bárt, a konyhát és a többi helyiséget sem hagyta ki. Vérprofi gyilkoló gép módjára, igen gyorsan és halkan haladt, bár a sikeréhez az is hozzájárult, hogy nem volt tömve a hotel. Hisz nem mindenki engedheti meg magának az általa nyújtott szolgáltatást. Végül elért a legfelső, hatodik szintre. Alig várta, hogy revansot vehessen a mechanikus lényen. Feltéve, ha még itt van. Erre a gondolatra igen csak megszaporázta lépteit, és néhány röpke perc elteltével már ott is állt az utoljára hagyott, nyolcas számú szoba előtt. Annak ajtaja most is nyitva volt, amit kitárva öltönyös alakokat pillantott meg, akik a - neki háttal álló - fémkreatúra körül tárgyaltak valamiről. Megjelenésére egy pillanatra síri csönd keletkezett, amit gránátvetőjének kattanása tört meg. Azt még éppen látta a zsoldos, hogy a lövedék nekicsapódik a mechanikus lénynek, utána félrevetődött. A halk robbanást egy éles csattanás és jajveszékelés követte. Talpra szökkent Jol-Kes, majd karabélyát előreszegezve lépett be ismét a szobába. Az öltönyösök közül csak egy maradt életben - ő ordított olyan hangosan -, kinek testét a legkevésbé csonkította meg a maró anyag. Sebtében szemközt lőtte a zsoldos, majd célba vette a felé kúszó, deréktól lefelé elolvadt fémkreatúrát.
- Meg foglak ölni! – mondta vibráló hangján a mechanikus lény.
- Nem, nem fogsz – rázta meg a fejét Jol-Kes. – Volt rá lehetőséged, de elbasztad. Viszont neked hála rájöttem, hogy a világ egyre csak távolodik a tökéletességtől. Szóval… köszönöm.
Azzal a fémkreatúra fejébe eresztette puskájának maradék tárát. Most, hogy az utolsó lénnyel is végzett a hotelben, némileg megnyugodni látszott. Csakhogy még mindig volt mit tennie. Így hát belépett a titkos szobába, magához vette a merevlemezt, majd elindult kifelé, hogy kézbesítse.
-
A
lakásba lépve a sötét helyiségben csak egy monitor világított. Kettejük mögött
hirtelen valaki becsapta az ajtót.
- Ha van fegyveretek, akkor kurva gyorsan dobjátok a földre. – szólalt meg az alak az ajtó mellett. Jes hezitálás nélkül a padlóra tette az energiapisztolyt és arrébb rúgta.
- Nyugi öreg, mondtam, hogy én vagyok az! Ne parázz Coen! – az alak egy pillanatra elbambult, majd felkapcsolta a lámpát. Coen egy magas, vézna testalkatú figura, aki ránézésre inkább egy paranoiás hajléktalanra hasonlít. Elhanyagolt, mosdatlan külseje és falfehér arca elég visszataszító látvány.
- Mi szél hozott ide? Ki ez a fickó? – kérdezte, miközben fejét vakarva leült a rongyos kanapéra, s pisztolyát az asztalra tette.
- Ő itt Sam, szükségünk van a segítségedre, részben téged is érint a dolog.
- Kifejtenéd?
- A CordeCon hálózatáról kellett lelopnom egy dokumentumot és törölni azt a hálózatukról. Egymagában az adathalmazt képtelenség volt megkaparintani, csakis egy hozzácsatolt adat segítségével sikerült. Ilyennel még életemben nem találkoztam. A megszerzett cuccot sikerült Jes-nek dekódolnia, érdemes lenne belenézned. – fejtette ki nyugtalanul, majd előkotorta zsebéből kommport eszközét és átnyújtotta Coen-nak – A csatolt anyagot pedig neked kellene feltörnöd.
- Hmm. Ekkora puszipajtások vagyunk? Bocs srácok, de már azzal is tuti vásárra vittem a bőrömet, hogy beengedtelek benneteket. Ingyen meg nem dolgozok. – nyögte flegmán a házigazda, és a zsebéből egy kis dobozkát rakott az asztalra.
- A pénz nem akadály. Csak vess rá egy pillantást.
A dobozból egy gyufásdoboz méretű műszert és egy fiolát vett elő. Zavaros, kék folyadékkal volt megtöltve. Az eszközbe pattintotta, s tartalma felforrni látszott. Várt egy pár másodpercet, míg a folyadék ki nem tisztult a szerkezetben, majd a szerkezetet a nyaki artériájához helyezte. Egy gombnyomást követően Coen arca megfeszült, szemei kikerekedtek. Egy sípolással jelezte a műszer, hogy a dózis beadása megtörtént. Arca hatalmas vigyort öltött. Visszapakolta a dobozkába az adagolót és zsebre vágta.
- Ez az, bébi! Ennél jobb a világon nincs! Na mutasd azt a micsodát! – kiáltotta el magát.
Kikapta Sam kezéből a kommport eszközt, s rácsatlakoztatta a számítógépére. Átolvasván a dekódolt üzenetet először csak furcsán nézett, de a végére érve leverte a víz.
- A CordeCon ezzel mégis mire készül? Srácok, itt valami nagyon mély szarba nyúlhattatok bele. – bökte ki feszülten, s idegességében rágyújtott egy cigire. A két cimbora csak bámulta Coen-t, aki amint kinyögte mondanivalóját, már neki is látott a lehetetlennek tűnő feladatnak. Három óra elteltével az alacsony belmagasságú, lerobbant kis lakásban szinte már úszni lehetett a füstben. Az ott lakó alak már a sokadik cigarettát pöfögtette, miközben folyamatosan az adathalmaz feltörésével foglalkozott. Csak egy pillanatra állt meg, hogy újra belőhesse magát.
- Huhúúú! Ha kértek egy gyorsítót, szolgáljátok ki magatokat! – hadarta nagy vigyorral, belőtt fejjel a koszos alak.
- Kösz, cimbora, de nem. Már így is széthajtottuk magunkat idefele jövet.
- Ti tudjátok. Áhháh! Megvan! – rikkantott fel. Sam és Jesper szinte odaugrottak, hogy végre ők is láthassák az adathalmaz tartalmát. Egy hosszabb hangüzenetet, valamint egy videó anyagot tartalmazott. Coen lejátszotta az üzenetet.
- #...Tisztelt megrendelő! A 16DO névre keresztelt projekt továbbra is remekül halad. Minden jel arra mutat, hogy az alany befogadta az új szerveket. Meghökkentően gyors a regenerálódási képessége. Ugyan a felépülés ideje alatt jelentős passzivitást mutatott, felépülését követően megelevenedett. Amint felkészültnek láttuk, megpróbálkozunk egy bemutató elkészítésével. Az eredmény minden bizonnyal le fogja nyűgözni...#
- Mi a túró akar ez lenni? – kérdezte Jesper.
- Fogalmam sincs. Na, nézzük azt a videofelvételt!
Mindhárman izgatottan nézték a monitort. A felvételen egy deformált, éppen csak emberszabásúnak mondható idegen állt egy kutatókabin közepén, mozdulatlanul. Fejével követett minden külső mozgást, az őröket és a kutatószemélyzetet egyaránt. A meglehetősen visszataszító külsejű lény teste elképesztően vékony volt, mint akit éheztetnek. Nyálkás, csillogó izmai jól láthatóak voltak, bőr nem fedte azokat. A pár perc elteltével a kabin körül egyre több öltönyös fazon, kutató gyűlt össze.
- #...Kísérlet a Venorián első etetésére. Kérjük, ne álljanak közel a kabin falához...# – szólalt meg a hangosbemondón egy kutató hangja.
Az őrök két személyt hurcoltak a kabinhoz, egy rospáriait és egy embert. Mindkettejüket belökték egy nyomáskiegyenlítőhöz hasonló szűk kamrába, melynek másik ajtaja egyenesen az idegenhez vezetett. A két faj képviselője verekedni kezdett, természetesen a rospáriai kezdeményezésével, mivel ezt a fajt nem érdekli semmi, csak a saját haszna és szórakoztatása. Miután a biztonsági ajtó ismét bezárult, a kamra másik kijárata megnyílt. A verekedés abbamaradt, amint megpillantották. A lény folyamatosan a két kísérleti patkányt bámulta, de meglepő módon továbbra is egy helyben állt. A két ismeretlen egy ideig riadtan figyelt a kutatókamra falához tapadva. Egyik pillanatról a másikra, a rospáriai, fittyet hányva elindult az idegen felé, hogy megnézze magának közelebbről. A lény továbbra is szinte katatón állapotban állt a kutatókabin közepén, egy helyben, mozdulatlanul. A békaszerű figura már egy méterről szemlélte a furcsa teremtményt és a fajához méltó becses szavakkal illette.
- #...Jó kis vacsora lenne belőled, barátom. Azt hiszed, hogy félek tőled, te szarházi? Széttéplek, mint hülyegyerek a képeskönyvet!...# – üvöltötte a rospáriai, majd egy parasztlengőhöz hasonló ütést mért a kabin lakójára. A lény válaszképpen felfedte rendezetlen fogsorát és leharapta támadója arcát. A békapofa idegtől rángatózó teste földre hullott. A kiharapott darab ropogtatása közben elindult a másik vendég felé, akit rövid macska-egér játék után megragadott, s egy mozdulattal összeroppantott. A felvétel végén az öltönyös fazonok tapsviharban törtek ki, aztán kivonultak a laborból.
- Na gyerekek, most sikeresen összehugyoztam magamat. Szedem a cuccom és máris léphetünk. – makogta Coen körmeit rágva, majd felállt a székről – a kommport-on rajta van a dekódolt cucc. A gépről törlök mindent, hogy ne legyen para. – fejezte be mondanivalóját és nekiállt pakolni. Jes előkotort egy szál cigarettát, miközben figyelték a törlési folyamatot. Egy fülsüketítő csattanás kíséretében a szoba ablaka váratlanul repeszként szóródott szét. Jesper a földre zuhant. Sam a padlón kúszva sietett hozzá, s a kezeivel próbálta csökkenteni a vérzést. A vörös hajú figura pár másodpercig kapkodott ugyan a levegőért, de a nyakát ért sérüléstől következtében belefulladt saját vérébe. A padlót egyre nagyobb és nagyobb vértócsa festette át, üvegessé váló tekintete a mennyezetre meredt. A nagydumás Jes nem mozdult többé.
- A büdös kurva életbe! – kiáltott Sam. A lövést követően Coen az eldobott fegyver után vetődött. A szer hatása alatt teljesen kifordult magából.
- Hol rejtőzöl, baszódjál meg? Szétlövöm a mocskos pofádat! – bömbölte, s megszórta a kitört ablakot egy pár lövéssel, üvöltözések kíséretében. A dühkitörésének köszönhetően felhívta magára a támadó figyelmét, aki pár pillanattal később szitává lőtte az őrjöngő fickót. Az őt érő sorozattól nekicsapódott az asztalnak, ami darabokra tört súlya alatt. A hatalmas lövöldözés sűrű port kavart a már végképp lepukkant lakásban. Két halott, egy túlélő. Sam próbált észnél maradni. Tudta, hogy addig kell lépnie, míg a porfelhő álcát nyújt. A számítógéphez kúszott, hogy zsebre rakja a kommport eszközt, majd visszaaraszolt Coen holttestéhez és elvette fegyverét. Üvegszilánkok közt tovább haladva, sikerült kiérnie a lépcsőházba. Irány a lift. Persze, ha működne.
- Ezek minden felvonót lezártak! Pont a 215. emeletre kellett jönnünk, a rohadt életbe! – dühöngött. Coen lakása felől egy lassan hömpölygő, zöld füstre lett figyelmes. A támadók halálos gázt vetettek be. Valami gyors útnak kell lennie lefelé, töprengett magában. A panelházakban minden második emelet össze van kötve az épület túlsó szárnyával. Átloholt a lakóház másik oldalához és berongyolt az első lakásba, ahol szerencséjére csak egy eszméletlen drogos alak feküdt az ágyon. Odarohant az ablakhoz és körbekémlelt, hogy van-e ezen az oldalon valamilyen menekülési lehetőség. A város egyes utcái annyira szűkek lettek a az egyre zsúfoltabbá váló városban, hogy az épületek bizonyos helyeken majdnem összeérnek. Az elképesztően magas lakótömbök miatt az energiaellátást csak úgy tudták megoldani, hogy egy szint mennyiséget elérve kiépítésre került egy emelet, ahol újabb és újabb generátorokat helyeztek el. Sam-nek óriási szerencséje volt, hogy tekintete megakadt az egy emelettel lejjebb elhelyezkedő generátoron. Ezek a szintek sokkal szélesebbek voltak a ház többi részéhez viszonyítva. Kimászott az ablakon a külső peremre, oldalazva haladt tovább a fal mentén. Apró hezitálás után elrugaszkodott a faltól. Ügyetlenségében a landolást követően a falnak csapódott. Feltápászkodott, majd belépett a generátor szintjére egy nyíláson át és a felvonóhoz sietett. Irány a földszint. Az utcára érve jármű után kutatott, kiszúrt egy épp leparkoló mágnesautót. Odasietett a járműhöz és megkopogtatta az ablakát. A benne ülő nyomott képű férfi értetlenül nézett ki fejéből.
- Mi kéne, ha volna? Húzzál tovább! – pampogott a sofőr és legyintett egyet.
- A kibaszott autód. Szálj ki és kotródj innen! – szólt feszülten, miközben a fickó képébe tolta energia fegyverét. Az alak kikerekedett szemmel nézett, csak makogni tudott.
- Máris! – nyögte ki, s kámforrá vált. Sam elrakta fegyverét, behuppant a kocsiba és gyújtást adott rá. Az autó lassan emelkedni kezdett a parkolóból. Fogalma sem volt, hová mehetne, így hát jobbnak látta, ha egyelőre eltűnik egy időre, mielőtt nyomára bukkanhatnának. Nyugodt tempóban haladt, hogy ne keltsen feltűnést a helyi szervekkel szemben. Az utcák közt cikázva egyre távolabb került a támadás helyszínétől. Töprengett, hogy találhatták meg ilyen hamar. A szintek közötti felvonónál történt balhéhoz hasonló esetekre csak akkor ugrik a vizaraxi rendőrség, ha épp arra jár egy járőr. Vagy ha épp őket lövik.
- Jesper baszd meg, nyugodj békében. – morogta, majd dühében rácsapott egyet a műszerfalra. Mérgelődését sziréna zaja szakította félbe. Bemérték! Sam akkorát taposott a gázpedálra, hogy az csak úgy nyekkent. A gyorsuló mágnesautó meglepő módon röhögve lehagyta üldözőjét, ám két utcával odébb újra felbukkant mögötte. Kevésbé forgalmasabb szakaszhoz érve előkapta fegyverét és a lehúzott ablakon, félig kilógva próbált tüzelni a rendőrség autóra. Nem talált! Visszahuppant a volán mögé és tovább nyomta a gázt. Utcákon át, újra és újra próbálkozott, de a járőr töretlen tempóban követte. A hosszú hajsza során a város egyre kevésbé kiépített része felé haladtak. Habár a közterületeket illetően nagyok a hiányosságok, itt is nagy számban jelen van a lakosság. Sam számára a környék teljesen idegen, nem ismer egyetlen búvóhelyet sem, vagy ahol le lehetne rázni üldözőjét. Ráadásul az energiafegyver cellája már csak két lövés leadására képes. Lehetőségek és ötletek hiányában újból célzott, de a lövedék a rendőrségi jármű szélvédőjéről gellert kapva fütyülő hangot hallatott, de különösebb kárt nem okozott benne. A két mágnesautó eszeveszett tempóban száguldott a levegőben, a fokozatosan lepusztulttá váló utcák között. Egy sor káromkodás után rászánta magát az utolsó lövésre. Ismét kihajolt, nagy levegőt vett és behunyta fél szemét. Abban a pillanatban, hogy meghúzta volna a ravaszt, megtorpant. Nem hitt a szemének. Ugyanis a vizaraxi járőr lassulni kezdett, távolodott és folyamatosan emelkedett. Sam kocsijából rikácsoló hangjelzés szólalt meg. Visszahuppant a volánhoz, a fedélzeti monitor villogó üzenetéig viszont már nem jutott el a tekintete. Ezen az útszakaszon már nincs erőtér az autók számára. A körülbelül harminc fokos szögben zuhanó jármű pillanatok alatt elérte a földet és többszöri átfordulással díszítve a mutatványt, végigszántotta a terepet. Az orránál fogva végül megállt, majd hátulja visszabillent a földre. A környéken újra eluralkodott a csend. Sehol egy árva lélek.
- Ha van fegyveretek, akkor kurva gyorsan dobjátok a földre. – szólalt meg az alak az ajtó mellett. Jes hezitálás nélkül a padlóra tette az energiapisztolyt és arrébb rúgta.
- Nyugi öreg, mondtam, hogy én vagyok az! Ne parázz Coen! – az alak egy pillanatra elbambult, majd felkapcsolta a lámpát. Coen egy magas, vézna testalkatú figura, aki ránézésre inkább egy paranoiás hajléktalanra hasonlít. Elhanyagolt, mosdatlan külseje és falfehér arca elég visszataszító látvány.
- Mi szél hozott ide? Ki ez a fickó? – kérdezte, miközben fejét vakarva leült a rongyos kanapéra, s pisztolyát az asztalra tette.
- Ő itt Sam, szükségünk van a segítségedre, részben téged is érint a dolog.
- Kifejtenéd?
- A CordeCon hálózatáról kellett lelopnom egy dokumentumot és törölni azt a hálózatukról. Egymagában az adathalmazt képtelenség volt megkaparintani, csakis egy hozzácsatolt adat segítségével sikerült. Ilyennel még életemben nem találkoztam. A megszerzett cuccot sikerült Jes-nek dekódolnia, érdemes lenne belenézned. – fejtette ki nyugtalanul, majd előkotorta zsebéből kommport eszközét és átnyújtotta Coen-nak – A csatolt anyagot pedig neked kellene feltörnöd.
- Hmm. Ekkora puszipajtások vagyunk? Bocs srácok, de már azzal is tuti vásárra vittem a bőrömet, hogy beengedtelek benneteket. Ingyen meg nem dolgozok. – nyögte flegmán a házigazda, és a zsebéből egy kis dobozkát rakott az asztalra.
- A pénz nem akadály. Csak vess rá egy pillantást.
A dobozból egy gyufásdoboz méretű műszert és egy fiolát vett elő. Zavaros, kék folyadékkal volt megtöltve. Az eszközbe pattintotta, s tartalma felforrni látszott. Várt egy pár másodpercet, míg a folyadék ki nem tisztult a szerkezetben, majd a szerkezetet a nyaki artériájához helyezte. Egy gombnyomást követően Coen arca megfeszült, szemei kikerekedtek. Egy sípolással jelezte a műszer, hogy a dózis beadása megtörtént. Arca hatalmas vigyort öltött. Visszapakolta a dobozkába az adagolót és zsebre vágta.
- Ez az, bébi! Ennél jobb a világon nincs! Na mutasd azt a micsodát! – kiáltotta el magát.
Kikapta Sam kezéből a kommport eszközt, s rácsatlakoztatta a számítógépére. Átolvasván a dekódolt üzenetet először csak furcsán nézett, de a végére érve leverte a víz.
- A CordeCon ezzel mégis mire készül? Srácok, itt valami nagyon mély szarba nyúlhattatok bele. – bökte ki feszülten, s idegességében rágyújtott egy cigire. A két cimbora csak bámulta Coen-t, aki amint kinyögte mondanivalóját, már neki is látott a lehetetlennek tűnő feladatnak. Három óra elteltével az alacsony belmagasságú, lerobbant kis lakásban szinte már úszni lehetett a füstben. Az ott lakó alak már a sokadik cigarettát pöfögtette, miközben folyamatosan az adathalmaz feltörésével foglalkozott. Csak egy pillanatra állt meg, hogy újra belőhesse magát.
- Huhúúú! Ha kértek egy gyorsítót, szolgáljátok ki magatokat! – hadarta nagy vigyorral, belőtt fejjel a koszos alak.
- Kösz, cimbora, de nem. Már így is széthajtottuk magunkat idefele jövet.
- Ti tudjátok. Áhháh! Megvan! – rikkantott fel. Sam és Jesper szinte odaugrottak, hogy végre ők is láthassák az adathalmaz tartalmát. Egy hosszabb hangüzenetet, valamint egy videó anyagot tartalmazott. Coen lejátszotta az üzenetet.
- #...Tisztelt megrendelő! A 16DO névre keresztelt projekt továbbra is remekül halad. Minden jel arra mutat, hogy az alany befogadta az új szerveket. Meghökkentően gyors a regenerálódási képessége. Ugyan a felépülés ideje alatt jelentős passzivitást mutatott, felépülését követően megelevenedett. Amint felkészültnek láttuk, megpróbálkozunk egy bemutató elkészítésével. Az eredmény minden bizonnyal le fogja nyűgözni...#
- Mi a túró akar ez lenni? – kérdezte Jesper.
- Fogalmam sincs. Na, nézzük azt a videofelvételt!
Mindhárman izgatottan nézték a monitort. A felvételen egy deformált, éppen csak emberszabásúnak mondható idegen állt egy kutatókabin közepén, mozdulatlanul. Fejével követett minden külső mozgást, az őröket és a kutatószemélyzetet egyaránt. A meglehetősen visszataszító külsejű lény teste elképesztően vékony volt, mint akit éheztetnek. Nyálkás, csillogó izmai jól láthatóak voltak, bőr nem fedte azokat. A pár perc elteltével a kabin körül egyre több öltönyös fazon, kutató gyűlt össze.
- #...Kísérlet a Venorián első etetésére. Kérjük, ne álljanak közel a kabin falához...# – szólalt meg a hangosbemondón egy kutató hangja.
Az őrök két személyt hurcoltak a kabinhoz, egy rospáriait és egy embert. Mindkettejüket belökték egy nyomáskiegyenlítőhöz hasonló szűk kamrába, melynek másik ajtaja egyenesen az idegenhez vezetett. A két faj képviselője verekedni kezdett, természetesen a rospáriai kezdeményezésével, mivel ezt a fajt nem érdekli semmi, csak a saját haszna és szórakoztatása. Miután a biztonsági ajtó ismét bezárult, a kamra másik kijárata megnyílt. A verekedés abbamaradt, amint megpillantották. A lény folyamatosan a két kísérleti patkányt bámulta, de meglepő módon továbbra is egy helyben állt. A két ismeretlen egy ideig riadtan figyelt a kutatókamra falához tapadva. Egyik pillanatról a másikra, a rospáriai, fittyet hányva elindult az idegen felé, hogy megnézze magának közelebbről. A lény továbbra is szinte katatón állapotban állt a kutatókabin közepén, egy helyben, mozdulatlanul. A békaszerű figura már egy méterről szemlélte a furcsa teremtményt és a fajához méltó becses szavakkal illette.
- #...Jó kis vacsora lenne belőled, barátom. Azt hiszed, hogy félek tőled, te szarházi? Széttéplek, mint hülyegyerek a képeskönyvet!...# – üvöltötte a rospáriai, majd egy parasztlengőhöz hasonló ütést mért a kabin lakójára. A lény válaszképpen felfedte rendezetlen fogsorát és leharapta támadója arcát. A békapofa idegtől rángatózó teste földre hullott. A kiharapott darab ropogtatása közben elindult a másik vendég felé, akit rövid macska-egér játék után megragadott, s egy mozdulattal összeroppantott. A felvétel végén az öltönyös fazonok tapsviharban törtek ki, aztán kivonultak a laborból.
- Na gyerekek, most sikeresen összehugyoztam magamat. Szedem a cuccom és máris léphetünk. – makogta Coen körmeit rágva, majd felállt a székről – a kommport-on rajta van a dekódolt cucc. A gépről törlök mindent, hogy ne legyen para. – fejezte be mondanivalóját és nekiállt pakolni. Jes előkotort egy szál cigarettát, miközben figyelték a törlési folyamatot. Egy fülsüketítő csattanás kíséretében a szoba ablaka váratlanul repeszként szóródott szét. Jesper a földre zuhant. Sam a padlón kúszva sietett hozzá, s a kezeivel próbálta csökkenteni a vérzést. A vörös hajú figura pár másodpercig kapkodott ugyan a levegőért, de a nyakát ért sérüléstől következtében belefulladt saját vérébe. A padlót egyre nagyobb és nagyobb vértócsa festette át, üvegessé váló tekintete a mennyezetre meredt. A nagydumás Jes nem mozdult többé.
- A büdös kurva életbe! – kiáltott Sam. A lövést követően Coen az eldobott fegyver után vetődött. A szer hatása alatt teljesen kifordult magából.
- Hol rejtőzöl, baszódjál meg? Szétlövöm a mocskos pofádat! – bömbölte, s megszórta a kitört ablakot egy pár lövéssel, üvöltözések kíséretében. A dühkitörésének köszönhetően felhívta magára a támadó figyelmét, aki pár pillanattal később szitává lőtte az őrjöngő fickót. Az őt érő sorozattól nekicsapódott az asztalnak, ami darabokra tört súlya alatt. A hatalmas lövöldözés sűrű port kavart a már végképp lepukkant lakásban. Két halott, egy túlélő. Sam próbált észnél maradni. Tudta, hogy addig kell lépnie, míg a porfelhő álcát nyújt. A számítógéphez kúszott, hogy zsebre rakja a kommport eszközt, majd visszaaraszolt Coen holttestéhez és elvette fegyverét. Üvegszilánkok közt tovább haladva, sikerült kiérnie a lépcsőházba. Irány a lift. Persze, ha működne.
- Ezek minden felvonót lezártak! Pont a 215. emeletre kellett jönnünk, a rohadt életbe! – dühöngött. Coen lakása felől egy lassan hömpölygő, zöld füstre lett figyelmes. A támadók halálos gázt vetettek be. Valami gyors útnak kell lennie lefelé, töprengett magában. A panelházakban minden második emelet össze van kötve az épület túlsó szárnyával. Átloholt a lakóház másik oldalához és berongyolt az első lakásba, ahol szerencséjére csak egy eszméletlen drogos alak feküdt az ágyon. Odarohant az ablakhoz és körbekémlelt, hogy van-e ezen az oldalon valamilyen menekülési lehetőség. A város egyes utcái annyira szűkek lettek a az egyre zsúfoltabbá váló városban, hogy az épületek bizonyos helyeken majdnem összeérnek. Az elképesztően magas lakótömbök miatt az energiaellátást csak úgy tudták megoldani, hogy egy szint mennyiséget elérve kiépítésre került egy emelet, ahol újabb és újabb generátorokat helyeztek el. Sam-nek óriási szerencséje volt, hogy tekintete megakadt az egy emelettel lejjebb elhelyezkedő generátoron. Ezek a szintek sokkal szélesebbek voltak a ház többi részéhez viszonyítva. Kimászott az ablakon a külső peremre, oldalazva haladt tovább a fal mentén. Apró hezitálás után elrugaszkodott a faltól. Ügyetlenségében a landolást követően a falnak csapódott. Feltápászkodott, majd belépett a generátor szintjére egy nyíláson át és a felvonóhoz sietett. Irány a földszint. Az utcára érve jármű után kutatott, kiszúrt egy épp leparkoló mágnesautót. Odasietett a járműhöz és megkopogtatta az ablakát. A benne ülő nyomott képű férfi értetlenül nézett ki fejéből.
- Mi kéne, ha volna? Húzzál tovább! – pampogott a sofőr és legyintett egyet.
- A kibaszott autód. Szálj ki és kotródj innen! – szólt feszülten, miközben a fickó képébe tolta energia fegyverét. Az alak kikerekedett szemmel nézett, csak makogni tudott.
- Máris! – nyögte ki, s kámforrá vált. Sam elrakta fegyverét, behuppant a kocsiba és gyújtást adott rá. Az autó lassan emelkedni kezdett a parkolóból. Fogalma sem volt, hová mehetne, így hát jobbnak látta, ha egyelőre eltűnik egy időre, mielőtt nyomára bukkanhatnának. Nyugodt tempóban haladt, hogy ne keltsen feltűnést a helyi szervekkel szemben. Az utcák közt cikázva egyre távolabb került a támadás helyszínétől. Töprengett, hogy találhatták meg ilyen hamar. A szintek közötti felvonónál történt balhéhoz hasonló esetekre csak akkor ugrik a vizaraxi rendőrség, ha épp arra jár egy járőr. Vagy ha épp őket lövik.
- Jesper baszd meg, nyugodj békében. – morogta, majd dühében rácsapott egyet a műszerfalra. Mérgelődését sziréna zaja szakította félbe. Bemérték! Sam akkorát taposott a gázpedálra, hogy az csak úgy nyekkent. A gyorsuló mágnesautó meglepő módon röhögve lehagyta üldözőjét, ám két utcával odébb újra felbukkant mögötte. Kevésbé forgalmasabb szakaszhoz érve előkapta fegyverét és a lehúzott ablakon, félig kilógva próbált tüzelni a rendőrség autóra. Nem talált! Visszahuppant a volán mögé és tovább nyomta a gázt. Utcákon át, újra és újra próbálkozott, de a járőr töretlen tempóban követte. A hosszú hajsza során a város egyre kevésbé kiépített része felé haladtak. Habár a közterületeket illetően nagyok a hiányosságok, itt is nagy számban jelen van a lakosság. Sam számára a környék teljesen idegen, nem ismer egyetlen búvóhelyet sem, vagy ahol le lehetne rázni üldözőjét. Ráadásul az energiafegyver cellája már csak két lövés leadására képes. Lehetőségek és ötletek hiányában újból célzott, de a lövedék a rendőrségi jármű szélvédőjéről gellert kapva fütyülő hangot hallatott, de különösebb kárt nem okozott benne. A két mágnesautó eszeveszett tempóban száguldott a levegőben, a fokozatosan lepusztulttá váló utcák között. Egy sor káromkodás után rászánta magát az utolsó lövésre. Ismét kihajolt, nagy levegőt vett és behunyta fél szemét. Abban a pillanatban, hogy meghúzta volna a ravaszt, megtorpant. Nem hitt a szemének. Ugyanis a vizaraxi járőr lassulni kezdett, távolodott és folyamatosan emelkedett. Sam kocsijából rikácsoló hangjelzés szólalt meg. Visszahuppant a volánhoz, a fedélzeti monitor villogó üzenetéig viszont már nem jutott el a tekintete. Ezen az útszakaszon már nincs erőtér az autók számára. A körülbelül harminc fokos szögben zuhanó jármű pillanatok alatt elérte a földet és többszöri átfordulással díszítve a mutatványt, végigszántotta a terepet. Az orránál fogva végül megállt, majd hátulja visszabillent a földre. A környéken újra eluralkodott a csend. Sehol egy árva lélek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése