A
fiatal nő az átlőtt mellű recepciós lány mellé guggolt, és homlokát
összeráncolva, feszes arccal vette szemügyre. Érdekesnek és egyben furcsának
találta, hogy míg a lányt energiafegyverrel ölték meg, addig a tőle nem messze
fekvő őrt valami másfélével. Ami azt jelenti, hogy vagy több támadó volt, vagy
egy, aki több fegyvert is használt. Remélhetőleg hamarosan fény derül az
igazságra.
Sajnos a hotel annyira diszkrét, hogy egy kamera sincs az épületben, ami az ott kapható szolgáltatások természetéből fakadóan érthető is. De talán a térfigyelő kamerák felvételei nyomra vezetik majd a hatóságokat.
- Hány halott van? – kérdezte a nő egy helyszínelőtől, miközben felállt és megigazította copfba fogott, vörös haját.
- Eddig hetvenhárom, asszonyom, de még nem végeztünk a számolással – felelte tisztelettudóan a férfi. – Ám a jelek szerint valószínűleg mindenki életét vesztett a hotelben, ami azt jelenti, hogy a százat is megközelíti az áldozatok száma.
A nő bólintott, majd félrevonta a tekintetét. Vegyes érzések kavarogtak benne. Tudta jól, hogy ez az undorító hotel, és mindenki, aki itt tartózkodott, azt kapta, ami járt neki. Talán nyilvánosságra nem kerülnek a Lélek Varázs dolgai - vagy ha igen, akkor teljesen elferdítve -, azonban végleg lehúzhatja a rolót. Soha többé nem meri ide betenni a lábát senki. A mészárlást elkövető, vagy elkövetők nagyszerű munkát végeztek. Mindazonáltal, mivel a hatóságoknak dolgozik, muszáj lesz az ügy végére járnia, és a törvény megkérdőjelezhetetlen nevében lesújtania.
Ekkor egy jólöltözött, feltűnően jóképű, harmincas évei elején járó férfi lépett a nő mellé.
- Itinna… - szólította meg, de megakadt a szava, ahogy elgondolkodott a nő rangján. Ám egy pillanattal később az eszébe jutott, és folytatta is: - Dréon. Jó hírem van. Megvan az elkövetőnk.
Titulusa hallatán mindig büszkeséggel telt el Itinna. Merthogy egy rendkívül különleges és misztikus harcos-szerzetesrendnek, az Akróniumnak tisztségét viseli, melynek történelme több ezer évre vezethető vissza. A huszonéves emberlány rekordidő alatt jutott kasztjának legmagasabb rangjáig, ami igen tiszteletreméltó dolog, bár nem véletlen. Páratlan harcművészeti érzékkel és tehetséggel áldotta meg az ég, ezért csodagyerekként tekintettek rá, aminek igyekezett megfelelni. És meg is felelt. Végső rangjának megszerzése óta Itinna az a papnő, aki a leginkább öregbíti rendje nevét.
Hajdanán ez a szerzetesrend tartotta fenn a galaxis békéjét, nagyon hosszú ideig. Azonban a Planetáris Unió létrejöttével kénytelen volt a háttérbe húzódni, mert már sokan nem kértek az önkényes ellenőrzéséből, amit valójában tisztaszívből, becsületből tett. Egy ideig szinte feledésbe is merült, ám aztán az Unió felkérésére és annak égisze alatt ismét folytathatta tevékenységét a galaxis egész területén. A rend nem örült, hogy a rendszer békefenntartó kellékévé kell válnia, és hogy másnak fog számadással tartozni, viszont ez volt az egyetlen lehetősége, így élt vele. Habár a régi időkkel ellentétben, ahol mindenféle ellenszolgáltatás nélkül tette a dolgát, most igen borsos árat kért el a szolgálatért cserébe, amit az Unió a fogát szívva, de kifizetett. Innentől kezdve ismét békét teremthetett a rend ott, ahol szükség volt rá, és sok más dolgot is rábíztak. Azóta újra kivívta a legtöbb lény tiszteletét, vagy éppen gyűlöletét, mert sokan csak a rendszer csatlósait látják benne.
A züllött Vizaraxán már egy ideje folyamatosan besegítettek a hatóságoknak az Akrónium papok, vagyis inkább – a kényes ügyekben – helyettük dolgoztak. Így most épp Itinnára, és a mellé osztott nyomozóra, Joseph Soskóra hárult a hotelben történtek felgöngyölítése.
- Elkövető!? – nézett a nyomozóra a papnő. – Tehát egyedül volt?
Joseph bólintott.
- Egyedül, bizony – felelte. – Legalábbis a felvétel szerint. Méghozzá egy vezronnai.
- Rendkívül képzett lehet, ha a Vasököl Biztonsági Cég embereit is képes volt kiiktatni – gondolkodott hangosan Itinna.
- Ezzel nem tudok vitába szállni – mondta a nyomozó. – Menjünk a technikusok autójához. Én sajnos nem tudtam azonosítani, de hátha önnek sikerül.
A nyomozó és a papnő az említett járműhöz sietett, ahol a szakemberek már össze is gyűjtötték az összes felvételt az elkövetőről.
- Akkor lássuk, ki volt az – nézett a legnagyobb monitorra Itinna, mire az egyik kócos hajú, táskás szemű technikus elindította a felvételt.
Különös videó tárult a kíváncsi szemek elé. A hotelből kilépő vezronnai, aki a Vasököl egyenruháját viselte, a legközelebbi térfigyelő kamerához sétált, majd megállt előtte és hosszú másodpercekig, mozdulatlanul nézett bele. Joseph elvigyorodott és megrázta a fejét, miközben arra gondolt, hogy biztosan egy őrültről van szó, máskülönben nem leplezte volna le magát. Ám a papnő egyre inkább megszilárduló vonásai valami másról árulkodtak. Ennek láttán a nyomozó újra komolyságot erőltetett az arcára.
- Felismeri? – érdeklődött Joseph.
- Igen, felismerem – válaszolta Itinna. – Drun Jol-Kesnek hívják.
A név hallatán - a papnőn kívül - mindenkit kirázott a hideg a tech-autóban.
- A még… még ma is élő vezronnai elit… elit kommandósok egyike? – kérdezte dadogva a nyomozó.
- Így van – bólogatott Itinna. – És ennek fényében rengeteg kérdés merül fel az itt történt eseménnyel kapcsolatban.
Joseph meghökkenve nézett a papnőre.
- Rengeteg kérdés? – értetlenkedett. – Hát nem egyértelmű, hogy mi történt!?
- Az csak az érem egyik oldala, nyomozó – öltötte karba a kezeit Itinna. – Én azért szeretném tudni azt is, hogy a vezronnai miért ölt meg mindenkit a hotelben.
- Nem tökmindegy? – tárta szét a kezeit Joseph. – Akármi is vette rá a mészárlásra, bűnhődnie kell érte. És ez a lényeg!
A papnő vádló-megvető pillantást vetett a nyomozóra.
- Ne legyen ennyire síkagyú! - pirított rá. – Szerencsére még élő, érző lények vagyunk, és nem gépek, hogy csak az alapján ítélkezzünk, amit látunk. Én azt mondom, vizsgáljuk meg minden aspektusból a dolgot.
Joseph sértődötten félrevonta a tekintetét.
- Én ezzel abszolút nem értek egyet – fűzte hozzá.
- Akkor még szerencse, hogy az én szavam dönt – állapította meg némi komikummal a hangjában Itinna, aztán a technikusokhoz fordulva így folytatta: - Van még felvétel Jol-Kesről?
- Persze – szólalt meg a kócos hajú – Felgyorsítva végignéztem, és ami nyilvánvaló, az az, hogy a sötét harmadból jött, és a vérontást követően oda is ment vissza. A hotel feletti nyomdába tört be, és annak padlózatán lyukat ütve jutott a hotelbe. Néhány órával később pedig kisétált az épületből és távozott. Ami még nagyon különös, hogy miután leparkolta az autóját, valamilyen álcázó berendezéssel teljesen láthatatlanná tette magát a kamerák elől. Ha nem nézett volna a kamerába, akkor a felvételek alapján most valószínűleg egy szellem lenne a gyanúsított.
- Jó sokáig volt benn – tette derekára kezeit a nyomozó.
A papnő hátat fordítva a törvény szolgáinak gondolkodóba esett.
- Valami nem úgy alakulhatott, ahogy tervezte – szólalt meg nem sokkal később. – Hisz’ gondoljunk csak bele! Ha valaki álcázza magát, ráadásul így, hogy képes teljesen eltűnni a kamerák elől, az nem azért teszi, hogy aztán dolga végeztével felfedje a kilétét. Amit egyébként kiküszöbölhetett volna azzal, hogy felveszi a biztonsági páncélzat sisakját, mert akkor most szintén ott lennénk, ahol a part szakad. De nem így tett. Ráadásul egy olyan kaliberű harcosnak, mint Jol-Kesnek, közel sem tartott volna órákig egy ilyesfajta mészárlás.
- Lehet, csak meghibásodott az álcázója – vetette közbe Joseph. – A fejére meg nem talált megfelelő sisakot. És talán mer nem olyan jó, mint egykoron.
Itinna a járműből kilépve lehunyta a szemét, és vett egy mély levegőt.
- Lehet – szólalt meg nem kevés cinizmussal a hangjában. – Semmi se kizárt. Azonban további teóriák gyártása helyett inkább lássunk munkához.
Sajnos a hotel annyira diszkrét, hogy egy kamera sincs az épületben, ami az ott kapható szolgáltatások természetéből fakadóan érthető is. De talán a térfigyelő kamerák felvételei nyomra vezetik majd a hatóságokat.
- Hány halott van? – kérdezte a nő egy helyszínelőtől, miközben felállt és megigazította copfba fogott, vörös haját.
- Eddig hetvenhárom, asszonyom, de még nem végeztünk a számolással – felelte tisztelettudóan a férfi. – Ám a jelek szerint valószínűleg mindenki életét vesztett a hotelben, ami azt jelenti, hogy a százat is megközelíti az áldozatok száma.
A nő bólintott, majd félrevonta a tekintetét. Vegyes érzések kavarogtak benne. Tudta jól, hogy ez az undorító hotel, és mindenki, aki itt tartózkodott, azt kapta, ami járt neki. Talán nyilvánosságra nem kerülnek a Lélek Varázs dolgai - vagy ha igen, akkor teljesen elferdítve -, azonban végleg lehúzhatja a rolót. Soha többé nem meri ide betenni a lábát senki. A mészárlást elkövető, vagy elkövetők nagyszerű munkát végeztek. Mindazonáltal, mivel a hatóságoknak dolgozik, muszáj lesz az ügy végére járnia, és a törvény megkérdőjelezhetetlen nevében lesújtania.
Ekkor egy jólöltözött, feltűnően jóképű, harmincas évei elején járó férfi lépett a nő mellé.
- Itinna… - szólította meg, de megakadt a szava, ahogy elgondolkodott a nő rangján. Ám egy pillanattal később az eszébe jutott, és folytatta is: - Dréon. Jó hírem van. Megvan az elkövetőnk.
Titulusa hallatán mindig büszkeséggel telt el Itinna. Merthogy egy rendkívül különleges és misztikus harcos-szerzetesrendnek, az Akróniumnak tisztségét viseli, melynek történelme több ezer évre vezethető vissza. A huszonéves emberlány rekordidő alatt jutott kasztjának legmagasabb rangjáig, ami igen tiszteletreméltó dolog, bár nem véletlen. Páratlan harcművészeti érzékkel és tehetséggel áldotta meg az ég, ezért csodagyerekként tekintettek rá, aminek igyekezett megfelelni. És meg is felelt. Végső rangjának megszerzése óta Itinna az a papnő, aki a leginkább öregbíti rendje nevét.
Hajdanán ez a szerzetesrend tartotta fenn a galaxis békéjét, nagyon hosszú ideig. Azonban a Planetáris Unió létrejöttével kénytelen volt a háttérbe húzódni, mert már sokan nem kértek az önkényes ellenőrzéséből, amit valójában tisztaszívből, becsületből tett. Egy ideig szinte feledésbe is merült, ám aztán az Unió felkérésére és annak égisze alatt ismét folytathatta tevékenységét a galaxis egész területén. A rend nem örült, hogy a rendszer békefenntartó kellékévé kell válnia, és hogy másnak fog számadással tartozni, viszont ez volt az egyetlen lehetősége, így élt vele. Habár a régi időkkel ellentétben, ahol mindenféle ellenszolgáltatás nélkül tette a dolgát, most igen borsos árat kért el a szolgálatért cserébe, amit az Unió a fogát szívva, de kifizetett. Innentől kezdve ismét békét teremthetett a rend ott, ahol szükség volt rá, és sok más dolgot is rábíztak. Azóta újra kivívta a legtöbb lény tiszteletét, vagy éppen gyűlöletét, mert sokan csak a rendszer csatlósait látják benne.
A züllött Vizaraxán már egy ideje folyamatosan besegítettek a hatóságoknak az Akrónium papok, vagyis inkább – a kényes ügyekben – helyettük dolgoztak. Így most épp Itinnára, és a mellé osztott nyomozóra, Joseph Soskóra hárult a hotelben történtek felgöngyölítése.
- Elkövető!? – nézett a nyomozóra a papnő. – Tehát egyedül volt?
Joseph bólintott.
- Egyedül, bizony – felelte. – Legalábbis a felvétel szerint. Méghozzá egy vezronnai.
- Rendkívül képzett lehet, ha a Vasököl Biztonsági Cég embereit is képes volt kiiktatni – gondolkodott hangosan Itinna.
- Ezzel nem tudok vitába szállni – mondta a nyomozó. – Menjünk a technikusok autójához. Én sajnos nem tudtam azonosítani, de hátha önnek sikerül.
A nyomozó és a papnő az említett járműhöz sietett, ahol a szakemberek már össze is gyűjtötték az összes felvételt az elkövetőről.
- Akkor lássuk, ki volt az – nézett a legnagyobb monitorra Itinna, mire az egyik kócos hajú, táskás szemű technikus elindította a felvételt.
Különös videó tárult a kíváncsi szemek elé. A hotelből kilépő vezronnai, aki a Vasököl egyenruháját viselte, a legközelebbi térfigyelő kamerához sétált, majd megállt előtte és hosszú másodpercekig, mozdulatlanul nézett bele. Joseph elvigyorodott és megrázta a fejét, miközben arra gondolt, hogy biztosan egy őrültről van szó, máskülönben nem leplezte volna le magát. Ám a papnő egyre inkább megszilárduló vonásai valami másról árulkodtak. Ennek láttán a nyomozó újra komolyságot erőltetett az arcára.
- Felismeri? – érdeklődött Joseph.
- Igen, felismerem – válaszolta Itinna. – Drun Jol-Kesnek hívják.
A név hallatán - a papnőn kívül - mindenkit kirázott a hideg a tech-autóban.
- A még… még ma is élő vezronnai elit… elit kommandósok egyike? – kérdezte dadogva a nyomozó.
- Így van – bólogatott Itinna. – És ennek fényében rengeteg kérdés merül fel az itt történt eseménnyel kapcsolatban.
Joseph meghökkenve nézett a papnőre.
- Rengeteg kérdés? – értetlenkedett. – Hát nem egyértelmű, hogy mi történt!?
- Az csak az érem egyik oldala, nyomozó – öltötte karba a kezeit Itinna. – Én azért szeretném tudni azt is, hogy a vezronnai miért ölt meg mindenkit a hotelben.
- Nem tökmindegy? – tárta szét a kezeit Joseph. – Akármi is vette rá a mészárlásra, bűnhődnie kell érte. És ez a lényeg!
A papnő vádló-megvető pillantást vetett a nyomozóra.
- Ne legyen ennyire síkagyú! - pirított rá. – Szerencsére még élő, érző lények vagyunk, és nem gépek, hogy csak az alapján ítélkezzünk, amit látunk. Én azt mondom, vizsgáljuk meg minden aspektusból a dolgot.
Joseph sértődötten félrevonta a tekintetét.
- Én ezzel abszolút nem értek egyet – fűzte hozzá.
- Akkor még szerencse, hogy az én szavam dönt – állapította meg némi komikummal a hangjában Itinna, aztán a technikusokhoz fordulva így folytatta: - Van még felvétel Jol-Kesről?
- Persze – szólalt meg a kócos hajú – Felgyorsítva végignéztem, és ami nyilvánvaló, az az, hogy a sötét harmadból jött, és a vérontást követően oda is ment vissza. A hotel feletti nyomdába tört be, és annak padlózatán lyukat ütve jutott a hotelbe. Néhány órával később pedig kisétált az épületből és távozott. Ami még nagyon különös, hogy miután leparkolta az autóját, valamilyen álcázó berendezéssel teljesen láthatatlanná tette magát a kamerák elől. Ha nem nézett volna a kamerába, akkor a felvételek alapján most valószínűleg egy szellem lenne a gyanúsított.
- Jó sokáig volt benn – tette derekára kezeit a nyomozó.
A papnő hátat fordítva a törvény szolgáinak gondolkodóba esett.
- Valami nem úgy alakulhatott, ahogy tervezte – szólalt meg nem sokkal később. – Hisz’ gondoljunk csak bele! Ha valaki álcázza magát, ráadásul így, hogy képes teljesen eltűnni a kamerák elől, az nem azért teszi, hogy aztán dolga végeztével felfedje a kilétét. Amit egyébként kiküszöbölhetett volna azzal, hogy felveszi a biztonsági páncélzat sisakját, mert akkor most szintén ott lennénk, ahol a part szakad. De nem így tett. Ráadásul egy olyan kaliberű harcosnak, mint Jol-Kesnek, közel sem tartott volna órákig egy ilyesfajta mészárlás.
- Lehet, csak meghibásodott az álcázója – vetette közbe Joseph. – A fejére meg nem talált megfelelő sisakot. És talán mer nem olyan jó, mint egykoron.
Itinna a járműből kilépve lehunyta a szemét, és vett egy mély levegőt.
- Lehet – szólalt meg nem kevés cinizmussal a hangjában. – Semmi se kizárt. Azonban további teóriák gyártása helyett inkább lássunk munkához.
A
mágnesautó sebesen száguldott a sötét harmad felé. Sofőrje, a vezronnai zsoldos
azon gondolkodott, hogy hova is beszélte meg találkozóját a férfival, akitől a
legutóbbi, kissé furán alakult munkáját kapta. Némi töprengést követően eszébe
jutott a célkerület neve, ám az utcáé már nem, így csak arra az instrukcióra
hagyatkozhatott, amit Redstontól kapott az ilyen esetre.
- Keresd az egyetlen óriás, vörös neonreklámot – mondta maga elé Jol-Kes.
A Vizaraxán annyi kerület, utca és szint van, hogy még egy ottszületett öreg is csak a töredékét képes megjegyezni és fejben tartani. Pláne, hogy évente legalább egy tucat név változik meg közülük. Így aztán nem csoda, hogy a legtöbben a neonreklámokat használják tájékozódási pontként, melyeket, ha időnként meg is változnak, már távolról ki lehet szúrni. Így történt ez most is, mert a járművét a magasba emelve rögtön észrevette a hatalmas, vörösen villódzó koporsót, ami egy temetkezési vállalatot hivatott reklámozni. A mágnesautó nagy sebességgel közeledett felé, majd hirtelen állt meg előtte, és sebtében pattant ki belőle a zsoldos. Most már képben volt, és tudta, hogy annak az épületnek a harmadik emeletének harmadik szobáját kell keresnie, amire a reklám a fényét veti.
A találkahelyhez érve rögtön kiszúrta Jol-Kes, hogy a szoba ajtaja fel van feszítve. Most akkor ez vagy Redstone otthona, ahova betört valaki, vagy egy ismeretlen otthona, ahova Redstone tört be. Az utóbbira tippelt a zsoldos, miközben óvatosan belökte az ajtót. Teljesen sötét honolt a szobában, csak a folyosóról beáradó fakó fény világította meg valamelyest. Amint belépett oda, azonnal Jol-Kes halántékának szegeződött egy pisztoly. Kicsivel később már egy asztalnál üldögélt az imént rátartott fegyverrel a kezében, vele szemben pedig Redstone, aki az egyik szemét jegelte.
- Meddig voltam eszméletlen? – kérdezte vékony hangján a tolvaj.
- Úgy negyedóráig – felelte a zsoldos.
Redstone megtörten bámult az asztal kopott-koszos lapjára.
- Ezelőtt még soha nem ütöttek ki – vallotta be egy sóhajtás kíséretében. – Mit ne mondjak, elég kellemetlen érzés.
- Engem már egy jópárszor – vakargatta meg borostás arcát Jol-Kes, majd elvigyorodva így folytatta: - Egyszer úgy, hogy össze is szartam magam. Na, az volt ám kellemetlen.
Erre egy alig látható félmosoly jelent meg a tolvaj arcán. Felbérlője pillanatnyi jókedvéből fakadóan úgy döntött a zsoldos, hogy nem húzza tovább az időt, és a tárgyra tér.
- Nos, nem volt valami könnyű – kezdte -, de megszereztem a merevlemezt. Épen és sértetlenül – húzta elő a szóban forgó tárgyat testpáncélja egyik zsebéből, és az asztalra helyezte. – Habár szerintem az öntől elbitorlók sem akarták, hogy baja essen.
A merevlemez láttán azon nyomban elfelejtette minden gondját-baját Redstone. Leengedte a rongyba csavart jeget, hogy mindkét szemével megcsodálhassa, bár a véraláfutásos, bedagadt balszemével nem sokra ment.
- Hát, újra itt vagy – simította meg kedvesen a tárgyat. – Azt hittem, soha többé nem jössz haza. Nagyon örülök, hogy meggondoltad magad – ezután egy röpke pillanatnyi szüntetet tartva már Jol-Kesre tekintve folytatta a mondandóját: - Hálásan köszönöm a munkáját. Tudnia kell, hogy az életemet mentette meg. Ha nem sikerült volna megszereznie, halott ember lennék. De megszerezte, és így most már minden jóra fordul.
- Ennek felettébb örülök – bólintott a zsoldos. – Azonban nem jókedvemből tettem, amit tettem, ezt jól tudja. Szeretném megkapni a fizetségem.
- Persze, persze – legyintett jókedvűen a tolvaj. - Nyilvánvaló. Már adom is.
Azzal benyúlt az esőkabátjába, és előhúzta, majd a merevlemez mellé csúsztatta a folppyszerű adathordozót.
- Le van kódolva? – kérdezte Jol-Kes.
- Igen – felelte Redstone. – A kód az, ami kizárt ebben a nyomorúságos világon: mindenki gazdag.
- Milyen találó – nézett felbérlőjére elismerően a zsoldos, miközben magához vette a honoráriumát.
Alig, hogy elrakták az asztalra tett dolgokat, egy harmadik személy lépett a szobába. A tolvaj elhűlve nézte az alakot, amiből a zsoldos arra következtetett, hogy a lakás eredeti tulajdonosa jött haza. Úgy volt vele Jol-Kes, hogy simán kimagyarázza magukat, ám ahogy szórakozottan hátratekintett a válla felett, egy energialövedék a hátát telibe kapva a falnak vágta.
- Baszd meg a jó kurva anyádat! - kiáltotta a merénylő. – Azt!
Annak pisztolya még elsült egy párszor, mire a zsoldos magához tért annyira, hogy szemügyre vehesse. Meglepve látta, hogy nem a tulaj jött haza és próbál végezni a betörőkkel, hanem a Lélek Varázs Hotel életben hagyott inasa az, aki nyilvánvalóan elszelelt a mészárlás előtt, hogy aztán Jol-Kest követve bosszút állhasson rajta.
Ekkor már a zsoldos kezében is ott volt újra a Redstone kezéből kicsavart pisztoly, mellyel rögvest arcon lőtte az inast, kinek feje úgy robbant szét, mintha csak egy dinnye lett volna. Amint annak elernyedt teste összecsuklott, a hátát fájlalva felkászálódott Jol-Kes.
- Mák, hogy felvettem ezt a cuccot – nézett a páncéljára. – Ön egyben van?
A tolvaj azonban csak egy szakadozó, hörgő hanggal volt képes megválaszolni a kérdést. Nem volt jól. Abszolút nem. A földön fekve szenvedett, mivel egy energialövedék részben eltalálta a torkát, és összezúzta a nyelőcsövét. Másodpercei voltak hátra.
- Ó, a jó életbe – ereszkedett mellé féltérdre a zsoldos.
Tudta jól, hogy ez az ő hibája. Ha már a hotelben végzett volna az inassal, akkor ez nem történik meg. Ám nem így tett, és már sajnos nem volt mit tenni. Csak egy dolgot, amit ilyen esetben minden vezronnai katonának kötelessége megtenni.
- Most arra kérem, hogy nagyon figyeljen rám! – komolyodott meg Jol-Kes hangja. – Elképzelni sem tudom, milyen nehéz lehet, miközben a haláltusáját vívja, de figyeljen! Magamra vállalom ezt az utolsó küldetését, és ha az én életembe is kerül, de befejezem. Úgyhogy röviden, tömören mondjon el mindent, amit tudnom kell róla.
Redstone ebben a pillanatban hányta össze vérrel a saját arcát, miközben kezdett felakadni a szeme, és egyre hosszabban hörgött. Már képtelen volt a beszédre. Helyette az egyik kezében szorongatott, síszemüvegre hasonlító kütyüjét nyújtotta a zsoldos felé. Amint Jol-Kes elvette azt, a tolvaj egy rémisztően fájdalmas grimasszal az arcán végleg kilehelte a lelkét.
Rendkívüli módon sajnálta Redstonet, és nagyon bántotta, ami vele történt, ám tudta a zsoldos, hogy az élet nagyon furcsán szolgáltat igazságot. Nem mindig a bűnösök halnak meg, hanem ártatlanok is. Sőt mi több, főleg az ártatlanok.
Néhány perccel később már az autójában ült Jol-Kes, és a szemüveget vizslatta. Először arra gondolt, hogy rögvest nekilát kideríteni, hol lehetnek benne elrejtve az adatok, amivel folytathatja a megboldogult tolvaj munkáját, de érezte, hogy a fáradtság minden másodperc elteltével nagyobb és nagyobb súlyokat helyez a szemhéjaira. A mai nap eseményei igencsak kifárasztották, ami érthető. Így aztán fogta a mágnesautót és a standard, háromméteres magasságba emelte, nehogy valaki kárt tegyen benne. Alig néhány pillanat múlva, miután az ülés támláját hátradöntötte, már aludt is a zsoldos.
- Keresd az egyetlen óriás, vörös neonreklámot – mondta maga elé Jol-Kes.
A Vizaraxán annyi kerület, utca és szint van, hogy még egy ottszületett öreg is csak a töredékét képes megjegyezni és fejben tartani. Pláne, hogy évente legalább egy tucat név változik meg közülük. Így aztán nem csoda, hogy a legtöbben a neonreklámokat használják tájékozódási pontként, melyeket, ha időnként meg is változnak, már távolról ki lehet szúrni. Így történt ez most is, mert a járművét a magasba emelve rögtön észrevette a hatalmas, vörösen villódzó koporsót, ami egy temetkezési vállalatot hivatott reklámozni. A mágnesautó nagy sebességgel közeledett felé, majd hirtelen állt meg előtte, és sebtében pattant ki belőle a zsoldos. Most már képben volt, és tudta, hogy annak az épületnek a harmadik emeletének harmadik szobáját kell keresnie, amire a reklám a fényét veti.
A találkahelyhez érve rögtön kiszúrta Jol-Kes, hogy a szoba ajtaja fel van feszítve. Most akkor ez vagy Redstone otthona, ahova betört valaki, vagy egy ismeretlen otthona, ahova Redstone tört be. Az utóbbira tippelt a zsoldos, miközben óvatosan belökte az ajtót. Teljesen sötét honolt a szobában, csak a folyosóról beáradó fakó fény világította meg valamelyest. Amint belépett oda, azonnal Jol-Kes halántékának szegeződött egy pisztoly. Kicsivel később már egy asztalnál üldögélt az imént rátartott fegyverrel a kezében, vele szemben pedig Redstone, aki az egyik szemét jegelte.
- Meddig voltam eszméletlen? – kérdezte vékony hangján a tolvaj.
- Úgy negyedóráig – felelte a zsoldos.
Redstone megtörten bámult az asztal kopott-koszos lapjára.
- Ezelőtt még soha nem ütöttek ki – vallotta be egy sóhajtás kíséretében. – Mit ne mondjak, elég kellemetlen érzés.
- Engem már egy jópárszor – vakargatta meg borostás arcát Jol-Kes, majd elvigyorodva így folytatta: - Egyszer úgy, hogy össze is szartam magam. Na, az volt ám kellemetlen.
Erre egy alig látható félmosoly jelent meg a tolvaj arcán. Felbérlője pillanatnyi jókedvéből fakadóan úgy döntött a zsoldos, hogy nem húzza tovább az időt, és a tárgyra tér.
- Nos, nem volt valami könnyű – kezdte -, de megszereztem a merevlemezt. Épen és sértetlenül – húzta elő a szóban forgó tárgyat testpáncélja egyik zsebéből, és az asztalra helyezte. – Habár szerintem az öntől elbitorlók sem akarták, hogy baja essen.
A merevlemez láttán azon nyomban elfelejtette minden gondját-baját Redstone. Leengedte a rongyba csavart jeget, hogy mindkét szemével megcsodálhassa, bár a véraláfutásos, bedagadt balszemével nem sokra ment.
- Hát, újra itt vagy – simította meg kedvesen a tárgyat. – Azt hittem, soha többé nem jössz haza. Nagyon örülök, hogy meggondoltad magad – ezután egy röpke pillanatnyi szüntetet tartva már Jol-Kesre tekintve folytatta a mondandóját: - Hálásan köszönöm a munkáját. Tudnia kell, hogy az életemet mentette meg. Ha nem sikerült volna megszereznie, halott ember lennék. De megszerezte, és így most már minden jóra fordul.
- Ennek felettébb örülök – bólintott a zsoldos. – Azonban nem jókedvemből tettem, amit tettem, ezt jól tudja. Szeretném megkapni a fizetségem.
- Persze, persze – legyintett jókedvűen a tolvaj. - Nyilvánvaló. Már adom is.
Azzal benyúlt az esőkabátjába, és előhúzta, majd a merevlemez mellé csúsztatta a folppyszerű adathordozót.
- Le van kódolva? – kérdezte Jol-Kes.
- Igen – felelte Redstone. – A kód az, ami kizárt ebben a nyomorúságos világon: mindenki gazdag.
- Milyen találó – nézett felbérlőjére elismerően a zsoldos, miközben magához vette a honoráriumát.
Alig, hogy elrakták az asztalra tett dolgokat, egy harmadik személy lépett a szobába. A tolvaj elhűlve nézte az alakot, amiből a zsoldos arra következtetett, hogy a lakás eredeti tulajdonosa jött haza. Úgy volt vele Jol-Kes, hogy simán kimagyarázza magukat, ám ahogy szórakozottan hátratekintett a válla felett, egy energialövedék a hátát telibe kapva a falnak vágta.
- Baszd meg a jó kurva anyádat! - kiáltotta a merénylő. – Azt!
Annak pisztolya még elsült egy párszor, mire a zsoldos magához tért annyira, hogy szemügyre vehesse. Meglepve látta, hogy nem a tulaj jött haza és próbál végezni a betörőkkel, hanem a Lélek Varázs Hotel életben hagyott inasa az, aki nyilvánvalóan elszelelt a mészárlás előtt, hogy aztán Jol-Kest követve bosszút állhasson rajta.
Ekkor már a zsoldos kezében is ott volt újra a Redstone kezéből kicsavart pisztoly, mellyel rögvest arcon lőtte az inast, kinek feje úgy robbant szét, mintha csak egy dinnye lett volna. Amint annak elernyedt teste összecsuklott, a hátát fájlalva felkászálódott Jol-Kes.
- Mák, hogy felvettem ezt a cuccot – nézett a páncéljára. – Ön egyben van?
A tolvaj azonban csak egy szakadozó, hörgő hanggal volt képes megválaszolni a kérdést. Nem volt jól. Abszolút nem. A földön fekve szenvedett, mivel egy energialövedék részben eltalálta a torkát, és összezúzta a nyelőcsövét. Másodpercei voltak hátra.
- Ó, a jó életbe – ereszkedett mellé féltérdre a zsoldos.
Tudta jól, hogy ez az ő hibája. Ha már a hotelben végzett volna az inassal, akkor ez nem történik meg. Ám nem így tett, és már sajnos nem volt mit tenni. Csak egy dolgot, amit ilyen esetben minden vezronnai katonának kötelessége megtenni.
- Most arra kérem, hogy nagyon figyeljen rám! – komolyodott meg Jol-Kes hangja. – Elképzelni sem tudom, milyen nehéz lehet, miközben a haláltusáját vívja, de figyeljen! Magamra vállalom ezt az utolsó küldetését, és ha az én életembe is kerül, de befejezem. Úgyhogy röviden, tömören mondjon el mindent, amit tudnom kell róla.
Redstone ebben a pillanatban hányta össze vérrel a saját arcát, miközben kezdett felakadni a szeme, és egyre hosszabban hörgött. Már képtelen volt a beszédre. Helyette az egyik kezében szorongatott, síszemüvegre hasonlító kütyüjét nyújtotta a zsoldos felé. Amint Jol-Kes elvette azt, a tolvaj egy rémisztően fájdalmas grimasszal az arcán végleg kilehelte a lelkét.
Rendkívüli módon sajnálta Redstonet, és nagyon bántotta, ami vele történt, ám tudta a zsoldos, hogy az élet nagyon furcsán szolgáltat igazságot. Nem mindig a bűnösök halnak meg, hanem ártatlanok is. Sőt mi több, főleg az ártatlanok.
Néhány perccel később már az autójában ült Jol-Kes, és a szemüveget vizslatta. Először arra gondolt, hogy rögvest nekilát kideríteni, hol lehetnek benne elrejtve az adatok, amivel folytathatja a megboldogult tolvaj munkáját, de érezte, hogy a fáradtság minden másodperc elteltével nagyobb és nagyobb súlyokat helyez a szemhéjaira. A mai nap eseményei igencsak kifárasztották, ami érthető. Így aztán fogta a mágnesautót és a standard, háromméteres magasságba emelte, nehogy valaki kárt tegyen benne. Alig néhány pillanat múlva, miután az ülés támláját hátradöntötte, már aludt is a zsoldos.
-
Az
összetört mágnesautóból egyre ijesztőbb és hangosabb, hörgő hangok
hallatszódtak. Sam magához tért. Szemeit kinyitva az első látvány számára a két
lába, ami az autó teteje felé néz. A nyakatekert póz miatt egyre jobban
fuldoklott. Levegő után kapkodva átfordult az anyósülésen. Egy-két percig, egy
helyben ülve igyekezett összeszedni magát, s üres tekintettel meredt előre, a
beszakadt szélvédő irányába. Feje és bal lába a jármű becsapódása során csúnyán
megsérült és úgy érezte magát, mint akit egy centrifugába tettek.
- Basszus! – rikkantott fel kikerekedett szemmel, majd keresni kezdte a kommport eszközt. Átkutatta az autó belsejét, tetőtől talpig. Nincs meg. Egy nagyon lassú sóhajtást követően ismét felforgatott minden zugot a roncsban, de hiába. Eltűnt. A műszerfalnak támaszkodva arca vörösödni kezdett. Kezeivel egyre erősebben szorította a műszerfalat, és zihálások közepette őrjöngve verte szét a már így is totálkáros jármű belsejét. Miután kitombolta magát, addig kotorászott a kocsiban, míg meg nem találta fegyverét. Sóhajjal nyugtázta, hogy még egy lövés leadására képes. Ez is több mint a semmi. A beszorult ajtót egy határozott, erős rúgással sikerült kinyitnia. Kikászálódott a roncsból és nem várt látvány fogadta. Sehol egy épület, sehol egy ember. A sivár terepet itt-ott felbukkanó, apró növényzet törte meg. Rövid nézelődés után nekilátott megkeresni a mindig féltve őrzött hordozható eszközét. Az autót körbe sántikálva nem bukkant nyomára, így hát elindult abba az irányba, amerről „érkezett”. A földbe fúródás, valamint borulások nyomait követte. A körülményeket tekintve a helyzet továbbra is változatlan. Civilizációnak semmi nyoma ezen a helyen. Lassan egy órája téblábolt a semmi közepén, s közben egyre csak sötétedik. Már alig látni valamit a kopár növényzetből és a borulás nyomaiból, mikor valami csillogó dologra lett figyelmes. Nem tudta levenni róla a szemét. Összeszedte magát és gyorsabb tempóban bicegett a furcsa jelenség felé. A jelenség közelében lelassított és alaposan körbenézett. Miután meggyőződött róla, hogy tiszta a terep, közelebb lépett. Egy, körülbelül három méter átmérőjű gödröt talált, ami egy számára ismeretlen folyadékkal volt feltöltve. Első ránézésre olajfélének tűnt a színe és állaga alapján. A gödör körül zöld fény világította meg a talajt, viszont Sam nem találta a fény forrását. Sehol egy lámpa, vagy bármi hasonló. Nem értette hogy miért látott csillogást a távolból, ha a gödör tartalma meg sem közelíti a talaj felszínét. Lábával egy kavicsot rúgott a gödörbe.
- Mi a szar ez? – dünnyögte. Mielőtt elérte volna a folyadék felszínét, az anyag elhúzódott az érkező kavics elől, így az száraz maradt, még a gödör fenekére érkezte után is. A kő továbbra is jól látható volt, így arra lehetett következtetni, hogy csak pár centi mély a gödör. Körülötte a talajból is felszívódott a nedvesség. Életében nem látott még ilyet, ezért muszáj volt megismételnie. Leguggolt a gödör mellé és felmarkolt egy jókora adag földet, majd az anyagra szórta. A jelenség megismétlődött, minden egyes lehullott földdarab eltaszította az anyagot. Amellett, hogy ez így magában is elég természetellenes jelenségnek tűnt, Sam egy újabb dolgot fedezett fel. A folyadék felszíne a hirtelen változástól nem rezdül, és egyáltalán nem fodrozódik. Ismét körbe tekintett a pusztaságban, de már hiába. Korom sötét lett, a gödröt és az azt körbe vevő apró területen kívül semmit nem látott. Indulás előtt még egy utolsó pillantást vetett a gödörre. Az idegen anyag viselkedése a szeme láttára változott meg, lassan beborította a kavicsot és az összes odaszórt földdarabot. Apró hullámok törték meg a felszín tükrét, fodrozódni kezdett. Ahogy teltek a másodpercek, egyre sűrűbb és nagyobb hullámok lepték el a gödröt. Előkotorta fegyverét és mozdulatlanul figyelt. Képtelen volt bármilyen értelmes magyarázatot adni a történtekre. Mikor a folyadék már a gödör széléig ért, a hullámzás abbamaradt. Egy gömbölyű forma kezdett kiemelkedni a gödörből, nagyon lassú tempóban. Az emelkedéssel egy időben a gödör tartalma is eltűnni látszott. Sam orrát valami iszonytatóan undorító, rothadó bűz csapta meg. Próbálta ruhája ujját az orrához szorítani, de ez sem segített. Az egyre elviselhetetlenebbé váló szagtól gyomra felfordult, rátört a hányinger, s öklendezni kezdett. Megkönnyebbülése után, köhögések és köpködések közepette felnézett, megtörölte arcát. Az fekete anyag nem emelkedett tovább. Körülbelül fejmagasságban állt meg. Lebegett. Sam kihúzta magát, fegyverét pedig a jelenségre szegezte és lassan hátrálni kezdett.
- Mi a faszt keresek én itt?! – kiáltotta el magát, egyre görcsösebben szorongatva pisztolyát. A gömbölyű, itt-ott hullámzó éjsötét folyadék teljesen átformálódott. Egy arc rajzolódott ki, ami egy olajba mártott, lebegő maszkra kezdett hasonlítani, zárt szemekkel, s csukott szájjal. Elképesztően emberszerűvé vált, s felülete egyre csillogóbb lett. Egy óriási csattanás törte meg a néma, feszült csendet. A dobhártyaszaggató hanggal egy időben a lebegő arc megmozdult. Éjsötét, csillogó szemei egyik pillanatról a másikra kinyíltak, és Sam-re meredtek.
- Anyádat! – nyögte ki ijedtében, lába földbe gyökerezett. A csukott száj lassan megnyílni látszott, mikor hirtelen ismét egy elviselhetetlenül hangos robaj hallatszott. A lebegő arc, másodperc töredéke alatt száját olyan nagyra tátotta, mintha valakinek szétfeszítették volna az állkapcsát. Az arc torkaszakadtából üvölteni kezdett. Csak egy dolog jutott Sam eszébe: futás! A vak sötétségben rohant, minél távolabb ettől az egyre ijesztőbb lénytől. Eszébe sem jutott hátra nézni, menekült, amilyen gyorsan csak tudott. A szűnni nem akaró üvöltés egyre hangosabb lett, ahogy a rémisztő lény üldözte. Sérült lába miatt nem tudott elég gyorsan haladni, csak botorkált a sötétben. Arra az elhatározásra jutott, hogy szembeszáll a lénnyel, hiszen előbb-utóbb úgyis utolérné. Sam megállt, gyorsan megfordult, s a lényre szegezte energiafegyverét. A felé lebegve száguldó teremtmény arca egyre torzabb lett, zöld fényárba borította maga körül a földet.
- Dögölj meg! – kiáltotta köpködve, majd elsütötte a fegyvert. A pisztoly csövét elképesztő gyorsasággal elhagyó energialövedék egy szempillantás alatt célba ért. Az idegen ezernyi apró cseppekre robbant szét a teli találattól. Sikerét egy harci kiáltáshoz hasonló bömböléssel nyugtázta. Túl korán. A sok apró csepp egyike sem ért földet. Tovább lebegtek, kis idő elteltével a szétszóródott részek egy pont felé kezdtek száguldani. Az idegen létforma ismét egy egésszé állt össze, gömbszerű formát vett fel. Azonnal támadásba lendült, alakja egy tekergőző kígyóra kezdett hasonlítani. Üres pisztolyával hadonászva próbálta védeni magát, ám a lény célba vette a jobb kezét és rátapadt. Jéghideg érzés öntötte el Sam karját, ahogy az anyag felkúszott egészen a válláig. Miután úgy tűnt, hogy nem terjed tovább, szorításba kezdett. Sam kínkeserves üvöltésben tört ki. Hiába próbálta körmével kaparva leszedni magáról a masszát, az nem tágított. Földön hemperegve próbált megszabadulni az elviselhetetlen fájdalomtól, s lassan kezdte elveszteni az eszméletét. Mielőtt lehunyta szemeit, ismét azt az elviselhetetlen bűzt érezte, amitől korábban rosszul lett.
- Ááá! – ordított fel Sam – Basszus, mi a büdös franc volt ez? – csak egy rémálom volt. Azonnal végig vizsgálta a jobb karját, fekete anyagnak semmi nyoma nem volt. Karjának bőre viszont kékeszöld árnyalatúvá vált. Leverte a víz, megrémült. Körbe vizslatta a terepet az ablakokon és a törött szélvédőn keresztül. Ismét ugyanaz a puszta látvány fogadta, mint álmában. Sehol egy lélek és kezd egyre sötétebb lenni. Próbálta összeszedni magát, nekiállt megkeresni az autóroncsban kommport eszközét és fegyverét. Átkutatta a jármű belsejét, de nem találta egyiket sem. Mikor már kellőképpen felhúzta magát saját szerencsétlenségén, rácsapott egyet a műszerfalra.
- Ezt keresed? – szólalt meg egy ismeretlen hang a mágnesautó kitört ablakából. Sam riadtan kapta oda a fejét. Csak a kezeit látta, egyikben az eszközt, a másikban pedig a rá szegezett pisztolyt.
- Ki a fasz vagy te?
- Vonszold ki a segged az autóból. – motyogta nyugodtan, fegyverét lóbálva. Kikászálódott, szemügyre vette az ismeretlen fickót, de semmilyen arcvonást nem tudott kivenni. Az alak tetőtől talpig koromfekete volt. Akár egy sziluett, egy árnyék. A pisztoly és a kütyü csak úgy virítottak a két kezében, akár két lámpa.
- Sam Zowse, ütött az utolsó órád. – szólt az alak jókedvűen, majd egy hirtelen mozdulattal a saját halántékához emelte az energiafegyvert és fejbe lőtte magát. A sötét alak rongybabaként rogyott össze a földön és eltűnt, maga után hagyva az üres pisztolyt és a kommport eszközt. Nem értette, hogy mi történik. Ki volt ez az alak? Miért lőtte le magát? Nem hezitált sokáig, felkapta a földről az eszközt és elindult abba az irányba, amerről a földbe csapódott járművel érkezett. Egy emberalakot pillant meg, nem olyan messze. Ahogy elindult az idegen felé, lassan teljesen besötétedett. Az alak továbbra is mozdulatlanul áll. Egyre nehezebben lehet kivenni a kopár talajt itt-ott megtörő növényzetet, kavicsokat. Rövid bukdácsolás után odaért a fickóhoz. Motyogást hallott. Mikor közelebb lépett hozzá, halvány fény világította meg az ismeretlent. Földbe gyökerezett a látványtól. Jesper volt az. Falfehér arccal, átlőtt nyakkal, melyből ömlött a vér. Pislogás nélkül bámult, és megállás nélkül motyogott valamit, de semmit nem lehetett belőle érteni. Jes karját felemelve ujjával Sam mögé mutatott. Mikor megfordult, egy VideoKom fülke került elő a semmiből, mely körül az Átlag harmad szintjére hasonlító városrész kezdett kirajzolódni. Ismét hátra pillantott, hogy még egyszer szemügyre vegye elhunyt barátját, de a háta mögött is már csak a várost látta. A koszos járdán sétáló emberek zagyvaságokat beszélve, céltalanul botorkáltak az utcán. Belépett a videofülkébe és becsukta maga után az ajtót. Leült a székre, a kagylót a füléhez tette. A képernyőn egy fekete alak jelent meg, s fáradt hangon így szólt a vonal másik végéről.
- #...nem menekülhetsz cimbora...#
- Mit akarsz tőlem? Mi a szart akarsz tőlem? – kiabált köpködve a kagylóba. A túloldalról kacagás volt az egyedüli válasz. Lecsapta a kagylót, de a kacaj nem szűnt meg, egyre hangosabb és elviselhetetlenebb lett. Megcsapta orrát a rothadó bűz, amitől rátört a rosszullét. Elhányta magát, szédült és forgott vele a világ. A fülsüketítően hangos nevetés üvöltéssé torzult, s a VideoKom monitora megelevenedett. Nyúzott, emberi karra hasonlító végtag nyúlt ki belőle. Megragadta a hajánál fogva és nagy sebességgel a képernyő felé rántotta. Sam feje hatalmasat csattant a kijelzőn.
- Baszd meg! – kiáltott fel kábán az álomból. A megálmodott furcsaságokon gondolkozni azonban nem volt ideje. Potyautas tanyázott az autóroncs motorháztetőjén és már egy ideje vacsorázik. Hosszú, vékony csápjaival benyúlt a szélvédőn keresztül, rátekeredett Sam jobb karjára és irtózatos bűzt ereszt magából. Riadtan bámulta a belőle lakmározó állatot, és azon csodálkozott, hogy nem fáj a karja. Nem akart semmilyen hirtelen mozdulatot tenni, ezért óvatosan nézett körül az autóban a fegyveréért. A volánnál, a pedálok közt rábukkant az energiapisztolyra. Óvatosan, a háttámlának tapadva dőlt rá a vezetői ülésre, hogy közelebb kerülhessen a pisztolyhoz, jobb karját végig az élőlény felé tartotta, hogy ne hergelje fel semmilyen hirtelen mozdulattal. Rövid küszködés után megkaparintotta a fegyvert, szép lassan visszatápászkodott az anyósülésbe. Egy lövés maradt. Nem tétovázott, célzott és lőtt, egyenesen az állat törzsébe. Fütyülő hangot hallatott, ahogy keresztül süvített az energialövedék az állat testén. Azonnal összeesett a lény, karján a csápok szorítása is abbamaradt. Miután meggyőződött arról, hogy a potyautas kimúlt, Sam levakarta karjáról az elernyedt csápokat és megvizsgálta a karját. Bőre elszíneződött, akár csak rémálmában. Jobb karja kékeszöld színben pompázott és szinte egyáltalán nem érzett fájdalmat, csak a bőréről szivárgó elviselhetetlen szagot. Nekiállt megkeresni a kommport eszközt, rövid időn belül rá is bukkant. Kikászálódott az autóroncsból és akkor tudatosult benne, hogy mi is volt pontosan a lakmározó potyautas. Nem volt kétséges, ez bizony egy gluapi. Vizaraxán az őshonos állatfajok közül ez az egyik legismertebb. Áttetsző, kocsonyás réteggel bevont szürke testük sérülékenynek tűnik, azonban a külső behatások ellen nagyon jó védelmet nyújt a számukra. Törzsén több száz hosszú csáp helyezkedik el, melyeket közlekedésre, prédájának elfogására és előemésztésére használ. E lomha, csendesen mozgó élőlény első látásra ártalmatlannak tűnik, de ez ne tévesszen meg senkit. Az emésztés során kiválasztott váladékuk súlyosan mérgező, akárcsak testük felszíne. A kifejlett példányok elérhetik a négy méteres hosszt, csápjaikon megállva akár két méter magasak is lehetnek. A gluapi állományt elszigetelt zónákban tartják, távol a lakosságtól. Sam-nek pontosan egy ilyen területre sikerült becsapódnia az üldözés során. Hogy valamilyen szinten tompítsa a bőréből áradó bűzt, felvett egy marék földet, összemorzsolta és gondosan bedörzsölte vele a karját. Elindult a lakott területek irányába, követve a földbe fúródás nyomait. Útja során, ijesztő álmain és a benne megjelenő Jesper-en töprengett. Próbálta elfelejteni a fantáziája szüleményeit és koncentrálni a valós veszélyekre, hiszen az ipari bolygó helyi rendfenntartói biztosan keresni fogják. Gyorsan és feltűnésmentesen kell cselekednie.
- Gondolkozz Sam! Ki az, aki tudna segíteni? – mormogta egymagában a semmi közepén. Eszébe jutott egy-két név, aki hasonló körökben mozoghat, mint ő. De azok vagy féltek komolyabb dolgokat elvállalni, vagy pedig felszívódtak.
- Picsába. Lövésem sincs, kihez fordulhatnék. Egy cigi viszont jól esne – dünnyögte idegesen, s útközben áttapogatta zsebeit. Felcsillant a szeme, talált egy félig elszívott szálat, ami még ráadásul ketté is tört a zsebében.
- Na végre! – kiáltott fel hatalmas vigyorral. Szélsebesen rágyújtott, habár a dekk csak két slukk erejéig tartott, így hamar el is pöccintette a senki földjén. Már nem járt messze a lakott területtől. Egyre jobban szorít az idő, ki kell találnia valamit. Jobb karjában az idegpálya működése lassan beindulni látszott, aminek nem feltétlenül örült. Percről percre erősebb fájdalmat érzett, bőrén égetett, a vállától egészen az ujja hegyéig. A létező összes trágár szavat ráaggatta az immáron halott gluapira, mire odaért az elszigetelt zóna határához. Megállt a kerítés előtt, megpróbálta összeszedni magát. Leverte a víz, émelygett. Innen már csak pár percnyire van a legközelebbi lakótömb. Egy kis hezitálás után felkapaszkodott a kerítésre, s hosszas próbálkozás és fájdalmas üvöltés árán végül sikerült feljutnia a tetejéig.
- Ez az Sam! – préselte ki magából bíztatóan, sípoló tüdővel. Leverte a víz.
Bőre eszméletlenül fájt, forogni kezdett vele a világ. Nagyokat sóhajtozva végül átfordult a kerítés túloldalára, de egy rossz mozdulat következtében megcsúszott. Tehetetlenül a földre zuhant, hatalmasat puffant és eszméletét vesztette.
- Basszus! – rikkantott fel kikerekedett szemmel, majd keresni kezdte a kommport eszközt. Átkutatta az autó belsejét, tetőtől talpig. Nincs meg. Egy nagyon lassú sóhajtást követően ismét felforgatott minden zugot a roncsban, de hiába. Eltűnt. A műszerfalnak támaszkodva arca vörösödni kezdett. Kezeivel egyre erősebben szorította a műszerfalat, és zihálások közepette őrjöngve verte szét a már így is totálkáros jármű belsejét. Miután kitombolta magát, addig kotorászott a kocsiban, míg meg nem találta fegyverét. Sóhajjal nyugtázta, hogy még egy lövés leadására képes. Ez is több mint a semmi. A beszorult ajtót egy határozott, erős rúgással sikerült kinyitnia. Kikászálódott a roncsból és nem várt látvány fogadta. Sehol egy épület, sehol egy ember. A sivár terepet itt-ott felbukkanó, apró növényzet törte meg. Rövid nézelődés után nekilátott megkeresni a mindig féltve őrzött hordozható eszközét. Az autót körbe sántikálva nem bukkant nyomára, így hát elindult abba az irányba, amerről „érkezett”. A földbe fúródás, valamint borulások nyomait követte. A körülményeket tekintve a helyzet továbbra is változatlan. Civilizációnak semmi nyoma ezen a helyen. Lassan egy órája téblábolt a semmi közepén, s közben egyre csak sötétedik. Már alig látni valamit a kopár növényzetből és a borulás nyomaiból, mikor valami csillogó dologra lett figyelmes. Nem tudta levenni róla a szemét. Összeszedte magát és gyorsabb tempóban bicegett a furcsa jelenség felé. A jelenség közelében lelassított és alaposan körbenézett. Miután meggyőződött róla, hogy tiszta a terep, közelebb lépett. Egy, körülbelül három méter átmérőjű gödröt talált, ami egy számára ismeretlen folyadékkal volt feltöltve. Első ránézésre olajfélének tűnt a színe és állaga alapján. A gödör körül zöld fény világította meg a talajt, viszont Sam nem találta a fény forrását. Sehol egy lámpa, vagy bármi hasonló. Nem értette hogy miért látott csillogást a távolból, ha a gödör tartalma meg sem közelíti a talaj felszínét. Lábával egy kavicsot rúgott a gödörbe.
- Mi a szar ez? – dünnyögte. Mielőtt elérte volna a folyadék felszínét, az anyag elhúzódott az érkező kavics elől, így az száraz maradt, még a gödör fenekére érkezte után is. A kő továbbra is jól látható volt, így arra lehetett következtetni, hogy csak pár centi mély a gödör. Körülötte a talajból is felszívódott a nedvesség. Életében nem látott még ilyet, ezért muszáj volt megismételnie. Leguggolt a gödör mellé és felmarkolt egy jókora adag földet, majd az anyagra szórta. A jelenség megismétlődött, minden egyes lehullott földdarab eltaszította az anyagot. Amellett, hogy ez így magában is elég természetellenes jelenségnek tűnt, Sam egy újabb dolgot fedezett fel. A folyadék felszíne a hirtelen változástól nem rezdül, és egyáltalán nem fodrozódik. Ismét körbe tekintett a pusztaságban, de már hiába. Korom sötét lett, a gödröt és az azt körbe vevő apró területen kívül semmit nem látott. Indulás előtt még egy utolsó pillantást vetett a gödörre. Az idegen anyag viselkedése a szeme láttára változott meg, lassan beborította a kavicsot és az összes odaszórt földdarabot. Apró hullámok törték meg a felszín tükrét, fodrozódni kezdett. Ahogy teltek a másodpercek, egyre sűrűbb és nagyobb hullámok lepték el a gödröt. Előkotorta fegyverét és mozdulatlanul figyelt. Képtelen volt bármilyen értelmes magyarázatot adni a történtekre. Mikor a folyadék már a gödör széléig ért, a hullámzás abbamaradt. Egy gömbölyű forma kezdett kiemelkedni a gödörből, nagyon lassú tempóban. Az emelkedéssel egy időben a gödör tartalma is eltűnni látszott. Sam orrát valami iszonytatóan undorító, rothadó bűz csapta meg. Próbálta ruhája ujját az orrához szorítani, de ez sem segített. Az egyre elviselhetetlenebbé váló szagtól gyomra felfordult, rátört a hányinger, s öklendezni kezdett. Megkönnyebbülése után, köhögések és köpködések közepette felnézett, megtörölte arcát. Az fekete anyag nem emelkedett tovább. Körülbelül fejmagasságban állt meg. Lebegett. Sam kihúzta magát, fegyverét pedig a jelenségre szegezte és lassan hátrálni kezdett.
- Mi a faszt keresek én itt?! – kiáltotta el magát, egyre görcsösebben szorongatva pisztolyát. A gömbölyű, itt-ott hullámzó éjsötét folyadék teljesen átformálódott. Egy arc rajzolódott ki, ami egy olajba mártott, lebegő maszkra kezdett hasonlítani, zárt szemekkel, s csukott szájjal. Elképesztően emberszerűvé vált, s felülete egyre csillogóbb lett. Egy óriási csattanás törte meg a néma, feszült csendet. A dobhártyaszaggató hanggal egy időben a lebegő arc megmozdult. Éjsötét, csillogó szemei egyik pillanatról a másikra kinyíltak, és Sam-re meredtek.
- Anyádat! – nyögte ki ijedtében, lába földbe gyökerezett. A csukott száj lassan megnyílni látszott, mikor hirtelen ismét egy elviselhetetlenül hangos robaj hallatszott. A lebegő arc, másodperc töredéke alatt száját olyan nagyra tátotta, mintha valakinek szétfeszítették volna az állkapcsát. Az arc torkaszakadtából üvölteni kezdett. Csak egy dolog jutott Sam eszébe: futás! A vak sötétségben rohant, minél távolabb ettől az egyre ijesztőbb lénytől. Eszébe sem jutott hátra nézni, menekült, amilyen gyorsan csak tudott. A szűnni nem akaró üvöltés egyre hangosabb lett, ahogy a rémisztő lény üldözte. Sérült lába miatt nem tudott elég gyorsan haladni, csak botorkált a sötétben. Arra az elhatározásra jutott, hogy szembeszáll a lénnyel, hiszen előbb-utóbb úgyis utolérné. Sam megállt, gyorsan megfordult, s a lényre szegezte energiafegyverét. A felé lebegve száguldó teremtmény arca egyre torzabb lett, zöld fényárba borította maga körül a földet.
- Dögölj meg! – kiáltotta köpködve, majd elsütötte a fegyvert. A pisztoly csövét elképesztő gyorsasággal elhagyó energialövedék egy szempillantás alatt célba ért. Az idegen ezernyi apró cseppekre robbant szét a teli találattól. Sikerét egy harci kiáltáshoz hasonló bömböléssel nyugtázta. Túl korán. A sok apró csepp egyike sem ért földet. Tovább lebegtek, kis idő elteltével a szétszóródott részek egy pont felé kezdtek száguldani. Az idegen létforma ismét egy egésszé állt össze, gömbszerű formát vett fel. Azonnal támadásba lendült, alakja egy tekergőző kígyóra kezdett hasonlítani. Üres pisztolyával hadonászva próbálta védeni magát, ám a lény célba vette a jobb kezét és rátapadt. Jéghideg érzés öntötte el Sam karját, ahogy az anyag felkúszott egészen a válláig. Miután úgy tűnt, hogy nem terjed tovább, szorításba kezdett. Sam kínkeserves üvöltésben tört ki. Hiába próbálta körmével kaparva leszedni magáról a masszát, az nem tágított. Földön hemperegve próbált megszabadulni az elviselhetetlen fájdalomtól, s lassan kezdte elveszteni az eszméletét. Mielőtt lehunyta szemeit, ismét azt az elviselhetetlen bűzt érezte, amitől korábban rosszul lett.
- Ááá! – ordított fel Sam – Basszus, mi a büdös franc volt ez? – csak egy rémálom volt. Azonnal végig vizsgálta a jobb karját, fekete anyagnak semmi nyoma nem volt. Karjának bőre viszont kékeszöld árnyalatúvá vált. Leverte a víz, megrémült. Körbe vizslatta a terepet az ablakokon és a törött szélvédőn keresztül. Ismét ugyanaz a puszta látvány fogadta, mint álmában. Sehol egy lélek és kezd egyre sötétebb lenni. Próbálta összeszedni magát, nekiállt megkeresni az autóroncsban kommport eszközét és fegyverét. Átkutatta a jármű belsejét, de nem találta egyiket sem. Mikor már kellőképpen felhúzta magát saját szerencsétlenségén, rácsapott egyet a műszerfalra.
- Ezt keresed? – szólalt meg egy ismeretlen hang a mágnesautó kitört ablakából. Sam riadtan kapta oda a fejét. Csak a kezeit látta, egyikben az eszközt, a másikban pedig a rá szegezett pisztolyt.
- Ki a fasz vagy te?
- Vonszold ki a segged az autóból. – motyogta nyugodtan, fegyverét lóbálva. Kikászálódott, szemügyre vette az ismeretlen fickót, de semmilyen arcvonást nem tudott kivenni. Az alak tetőtől talpig koromfekete volt. Akár egy sziluett, egy árnyék. A pisztoly és a kütyü csak úgy virítottak a két kezében, akár két lámpa.
- Sam Zowse, ütött az utolsó órád. – szólt az alak jókedvűen, majd egy hirtelen mozdulattal a saját halántékához emelte az energiafegyvert és fejbe lőtte magát. A sötét alak rongybabaként rogyott össze a földön és eltűnt, maga után hagyva az üres pisztolyt és a kommport eszközt. Nem értette, hogy mi történik. Ki volt ez az alak? Miért lőtte le magát? Nem hezitált sokáig, felkapta a földről az eszközt és elindult abba az irányba, amerről a földbe csapódott járművel érkezett. Egy emberalakot pillant meg, nem olyan messze. Ahogy elindult az idegen felé, lassan teljesen besötétedett. Az alak továbbra is mozdulatlanul áll. Egyre nehezebben lehet kivenni a kopár talajt itt-ott megtörő növényzetet, kavicsokat. Rövid bukdácsolás után odaért a fickóhoz. Motyogást hallott. Mikor közelebb lépett hozzá, halvány fény világította meg az ismeretlent. Földbe gyökerezett a látványtól. Jesper volt az. Falfehér arccal, átlőtt nyakkal, melyből ömlött a vér. Pislogás nélkül bámult, és megállás nélkül motyogott valamit, de semmit nem lehetett belőle érteni. Jes karját felemelve ujjával Sam mögé mutatott. Mikor megfordult, egy VideoKom fülke került elő a semmiből, mely körül az Átlag harmad szintjére hasonlító városrész kezdett kirajzolódni. Ismét hátra pillantott, hogy még egyszer szemügyre vegye elhunyt barátját, de a háta mögött is már csak a várost látta. A koszos járdán sétáló emberek zagyvaságokat beszélve, céltalanul botorkáltak az utcán. Belépett a videofülkébe és becsukta maga után az ajtót. Leült a székre, a kagylót a füléhez tette. A képernyőn egy fekete alak jelent meg, s fáradt hangon így szólt a vonal másik végéről.
- #...nem menekülhetsz cimbora...#
- Mit akarsz tőlem? Mi a szart akarsz tőlem? – kiabált köpködve a kagylóba. A túloldalról kacagás volt az egyedüli válasz. Lecsapta a kagylót, de a kacaj nem szűnt meg, egyre hangosabb és elviselhetetlenebb lett. Megcsapta orrát a rothadó bűz, amitől rátört a rosszullét. Elhányta magát, szédült és forgott vele a világ. A fülsüketítően hangos nevetés üvöltéssé torzult, s a VideoKom monitora megelevenedett. Nyúzott, emberi karra hasonlító végtag nyúlt ki belőle. Megragadta a hajánál fogva és nagy sebességgel a képernyő felé rántotta. Sam feje hatalmasat csattant a kijelzőn.
- Baszd meg! – kiáltott fel kábán az álomból. A megálmodott furcsaságokon gondolkozni azonban nem volt ideje. Potyautas tanyázott az autóroncs motorháztetőjén és már egy ideje vacsorázik. Hosszú, vékony csápjaival benyúlt a szélvédőn keresztül, rátekeredett Sam jobb karjára és irtózatos bűzt ereszt magából. Riadtan bámulta a belőle lakmározó állatot, és azon csodálkozott, hogy nem fáj a karja. Nem akart semmilyen hirtelen mozdulatot tenni, ezért óvatosan nézett körül az autóban a fegyveréért. A volánnál, a pedálok közt rábukkant az energiapisztolyra. Óvatosan, a háttámlának tapadva dőlt rá a vezetői ülésre, hogy közelebb kerülhessen a pisztolyhoz, jobb karját végig az élőlény felé tartotta, hogy ne hergelje fel semmilyen hirtelen mozdulattal. Rövid küszködés után megkaparintotta a fegyvert, szép lassan visszatápászkodott az anyósülésbe. Egy lövés maradt. Nem tétovázott, célzott és lőtt, egyenesen az állat törzsébe. Fütyülő hangot hallatott, ahogy keresztül süvített az energialövedék az állat testén. Azonnal összeesett a lény, karján a csápok szorítása is abbamaradt. Miután meggyőződött arról, hogy a potyautas kimúlt, Sam levakarta karjáról az elernyedt csápokat és megvizsgálta a karját. Bőre elszíneződött, akár csak rémálmában. Jobb karja kékeszöld színben pompázott és szinte egyáltalán nem érzett fájdalmat, csak a bőréről szivárgó elviselhetetlen szagot. Nekiállt megkeresni a kommport eszközt, rövid időn belül rá is bukkant. Kikászálódott az autóroncsból és akkor tudatosult benne, hogy mi is volt pontosan a lakmározó potyautas. Nem volt kétséges, ez bizony egy gluapi. Vizaraxán az őshonos állatfajok közül ez az egyik legismertebb. Áttetsző, kocsonyás réteggel bevont szürke testük sérülékenynek tűnik, azonban a külső behatások ellen nagyon jó védelmet nyújt a számukra. Törzsén több száz hosszú csáp helyezkedik el, melyeket közlekedésre, prédájának elfogására és előemésztésére használ. E lomha, csendesen mozgó élőlény első látásra ártalmatlannak tűnik, de ez ne tévesszen meg senkit. Az emésztés során kiválasztott váladékuk súlyosan mérgező, akárcsak testük felszíne. A kifejlett példányok elérhetik a négy méteres hosszt, csápjaikon megállva akár két méter magasak is lehetnek. A gluapi állományt elszigetelt zónákban tartják, távol a lakosságtól. Sam-nek pontosan egy ilyen területre sikerült becsapódnia az üldözés során. Hogy valamilyen szinten tompítsa a bőréből áradó bűzt, felvett egy marék földet, összemorzsolta és gondosan bedörzsölte vele a karját. Elindult a lakott területek irányába, követve a földbe fúródás nyomait. Útja során, ijesztő álmain és a benne megjelenő Jesper-en töprengett. Próbálta elfelejteni a fantáziája szüleményeit és koncentrálni a valós veszélyekre, hiszen az ipari bolygó helyi rendfenntartói biztosan keresni fogják. Gyorsan és feltűnésmentesen kell cselekednie.
- Gondolkozz Sam! Ki az, aki tudna segíteni? – mormogta egymagában a semmi közepén. Eszébe jutott egy-két név, aki hasonló körökben mozoghat, mint ő. De azok vagy féltek komolyabb dolgokat elvállalni, vagy pedig felszívódtak.
- Picsába. Lövésem sincs, kihez fordulhatnék. Egy cigi viszont jól esne – dünnyögte idegesen, s útközben áttapogatta zsebeit. Felcsillant a szeme, talált egy félig elszívott szálat, ami még ráadásul ketté is tört a zsebében.
- Na végre! – kiáltott fel hatalmas vigyorral. Szélsebesen rágyújtott, habár a dekk csak két slukk erejéig tartott, így hamar el is pöccintette a senki földjén. Már nem járt messze a lakott területtől. Egyre jobban szorít az idő, ki kell találnia valamit. Jobb karjában az idegpálya működése lassan beindulni látszott, aminek nem feltétlenül örült. Percről percre erősebb fájdalmat érzett, bőrén égetett, a vállától egészen az ujja hegyéig. A létező összes trágár szavat ráaggatta az immáron halott gluapira, mire odaért az elszigetelt zóna határához. Megállt a kerítés előtt, megpróbálta összeszedni magát. Leverte a víz, émelygett. Innen már csak pár percnyire van a legközelebbi lakótömb. Egy kis hezitálás után felkapaszkodott a kerítésre, s hosszas próbálkozás és fájdalmas üvöltés árán végül sikerült feljutnia a tetejéig.
- Ez az Sam! – préselte ki magából bíztatóan, sípoló tüdővel. Leverte a víz.
Bőre eszméletlenül fájt, forogni kezdett vele a világ. Nagyokat sóhajtozva végül átfordult a kerítés túloldalára, de egy rossz mozdulat következtében megcsúszott. Tehetetlenül a földre zuhant, hatalmasat puffant és eszméletét vesztette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése