5. fejezet

- Csináld ezt Gopfrott, csináld azt – méltatlankodott az alacsony, békaszerű, kövér alak. - De ne így, hanem úgy. Meg nem ezzel, hanem azzal. Tudom, hogy mit csinálok, faszkalapok! – emelte meg a hangját, miközben kirántotta hentesbárdját az előtte heverő, már félig feldarabolt holttestből. - Attól, hogy egy gennyes csicska vagyok, értem a dolgomat. Rohadt jó vagyok benne!
Annyira a munkájába volt merülve, hogy észre se vette, mikor a mellette heverő vezronnai hullája látványosan megrezzent. Merthogy újra verni kezdett annak szíve.
Kevesen tudták, és közülük is már csak kevesen voltak életben, hogy a vezronnai elit kommandósokat úgy képezték ki, hogy ha halálos sérülést szenvednek, képesek legyenek egyfajta kikapcsolt, regenerációs állapotba kerülni. Ezzel becsapva a támadókat, és elkerülvén a végzetet. A módszert csak egy rendkívül kegyetlen és radikális folyamat árán sajátíthatták el, melybe minden tizedik harcos belehalt. Ám a feldarabolásra váró zsoldos, Drun Jol-Kes túlélte, és akkor alkalmazta életében harmadjára, mikor a mechanikus lény keresztülszúrta. Most pedig, hogy sérülése mérséklődött, a teste újraindította magát. Néhány perccel később már teljesen magánál volt, és óvatosan körbekémlelt. Egy boncteremben feküdt, ami holttestekkel volt tele. Különböző fajú, nemű és korú holttestekkel. Na, meg persze ott volt a „boncmester” is, aki teljesen átszellemülve végezte feladatát. Annak látványától a zsoldos arca rögtön dühödté vált, és szemét résnyire zárta. Egy rospáriai – gondolta undorral vegyes gyűlölettel.
Nem Jol-Kes volt az egyetlen, aki negatív érzelmeket táplált ezen faj iránt. Rendkívüli ellenszenvnek örvendtek a rospáriaiak az egész galaxisban, amit méltán tudhattak a magukénak. Részben azért, mert egy semmirekellő, ostoba, agresszív népség, részben pedig azért, mert leginkább széklettel táplálkoznak, aminek elfogyasztása számukra euforikus élményt nyújt. Néhány bolygót leszámítva mindenhonnan ki vannak tiltva, és az illegálisan bevándorló rospáriaiakat kivégzik. Ennek ellenére mégis, szinte mindenhol megtalálhatóak, és bármit megtesznek azért, hogy megkaparintsák kedvenc étküket.
Aktuális munkájának utolsó darabját dobta bele a boncasztal mellé helyezett nagy, krómozott vödrök egyikébe a békaszerű lény, aztán letette a bárdot, és csurom vér kezét a kötényébe törölgette. Ekkor, mintha a szeme sarkából észrevette volna, hogy valami nincs rendben, és a homlokát ráncolva fordult oldalra. Rémülten konstatálta, hogy a vezronnai holtteste eltűnt. Jol-kes egy pillanat alatt mögötte termett, és olyan erősen, ahogy csak tudta, hajlaton rúgta az önjelölt boncnokot. Az, tehetetlenül rogyott féltérdre, és még felfognia se volt ideje, hogy mi történik, mikor a zsoldos, egyik kezével átnyalábolta a nyakát és elkezdte szorítani. Gopfrott próbált volna szabadulni, de hiába. Már épp kezdett felakadni a szeme, mikor Jol-Kes lazított a fogáson.
- Hol vagyok? – kérdezte hidegen a zsoldos. - Még a hotelben, vagy máshol?
A rospáriai annyira köhögött, hogy képtelen volt beszélni.
- Ha még egyszer fel kell tennem a kérdést, kitekerem a nyakad – figyelmeztette Jol-Kes.
Erre már próbált erőt venni magán Gopfrott, és a köhögést heves lihegéssé redukálta, miközben egyik kezének felemelt mutatóujjával jelezte, hogy kér még egy kis időt. Ám a következő pillanatban váratlanul oldalba könyökölte a zsoldost, majd kitépte magát annak kezéből és a munkaeszközéért nyúlt. Jol-Kes felnyögött a fájdalomtól, azonban egy pillanatra se zavarodott meg, és könnyedén hajolt el a hozzá képest lomha mozgású rospáriai támadása elől. Utána lefogta annak kezét, kicsavarta belőle a bárdot, és azon nyomban Gopfrott mellkasába vágta. A rospáriai újfent térdre rogyott, majd egy rövid, gyötrelemmel teli agonizálást követően holtan terült el.
Habár a kérdésére nem kapott választ a zsoldos, ám gyanította, hogy még mindig a hotelben van. Nem valószínű, hogy annak igazgatója megkockáztatna egy esetleges lebukást, csak azért, hogy a holttesteket máshol darabolják fel. De miért van itt ennyi hulla? – töprengett el Jol-Kes. Elég sötét pletykák keringenek a hotelről, és azt is hallotta, hogy a vendégei megkapnak mindent, amit szeretnének. Nyilván a gyilkosság is ide tartozik, ami egyáltalán nem lepte meg. Ebben a gusztustalan, moslék világban az lenne fura, ha nem lenne senki, aki kedvtelésből, szórakozásból akarna ölni. A zsoldos tekintete ekkor egy fémszekrény ajtajára tévedt. Illetve annak tükröződő felületén a saját képmására. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy anyaszült meztelen.
A vezronnaiak – emberi mércével - átlagosan kétszáz évet élnek, ezért Jol-Kes, a maga százhuszonhat évével már bőven középkorúnak számított. Hajdanán a seregben kötelező jelleggel építette a testét, és a leszerelése utána is még hosszú évtizedekig rendszeresen karbantartotta a megszerzett izmokat. Ezért, bár egy jó ideje már nem foglalkozott a külsejével és időközben egy kis pocakot is eresztett, még mindig roppant keménykötésű volt. Arról nem is beszélve, hogy hamuszürke, ködfoltokkal díszített bőre - ami fajának legszembetűnőbb sajátossága – igencsak rémisztővé tette, az egyébként sem túl szelíd külsejű ex-kommandóst.
Amint alaposan körbenézte magát, és elégedetten bólogatva megállapította, milyen jól néz ki, idejét látta felöltözni. Már akkor kiszúrt egy nagy, konténerszerű tárolót a terem másik végében, mikor magához tért. Remélte, hogy abban lesz a ruhája, viszont ahogy odaért, rögtön megbánta, hogy így tett. Mert, ugyan tényleg benne volt az öltözéke, ahogy mindenki másé is, akit feldarabolni hoztak ide, csak éppen cafatokban. Mivel nem csak egy szimpla tároló volt, hanem ruhamegsemmisítő is. Ami kíméletlenül elvégezte a dolgát. Ahogy kedvenc bőrdzsekijének ujját kiemelte a halomból, majdnem elsírta magát Jol-Kes. Hosszú időt töltöttek együtt, és sok mindenen mentek keresztül. Majdnem annyira fontos volt a számára, mint saját kezűleg összerakott fegyvere. Tényleg, a karabély! – jutott eszébe. Ha valami baja lett, vagy nem találja meg, akkor elsődleges céljává teszi a rospáriaiak kiirtását. Ám úgy tűnik, a sors kegyes a békaszerű lényekhez, mert nem sokkal azután, hogy a zsoldos bőszen nekilátott felforgatni a helyet, rá is bukkant legfőbb fegyverére egy szekrényben, az alkarkütyüjével és nemrég szerzett energiapisztolyával, valamint a többi holttesttől elbitorolt értékes dolgokkal együtt. Aggódva és óvatosan vette a kezébe, akár egy hímes tojást, aztán alaposan megvizsgálta, miközben kedves szavakat intézett hozzá. Örömmel nyugtázta, hogy legalább a karabélynak nem esett baja. Most már tényleg csak a ruhaproblémára kellett megoldást találjon. De mit vegyen magára? – elmélkedett. A választ nem sokkal ezután egy hullazsákban találta meg, ami a ruhamegsemmisítő mellett hevert. Valójában volt ott kettő is, melyekbe azokat az őröket tették, akiket korábban lelőtt. A testüket minden bizonnyal vissza kell szolgáltassák a biztonsági cégüknek. Ahogy a testpáncéljaikat is, ami most kapóra jött Jol-Kesnek, mert az egyikük ránézésre akkora lehetett, mint ő. Gyorsan kiszedte a hullát a „csomagolásból”, majd lefejtette az öltözetét, ami tetőtől talpig beborította, és leginkább egy vastag búvárruhára hasonlított.
A testpáncélok ezen típusát egy különleges, rugalmas, pehelykönnyű anyagból készítik, ami - részben - képes elnyelni a fegyverek koncentrált energialövedékeit. Plusz bevonatokkal ellenállóvá teszik a legextrémebb időjárással szemben is, ezért a védelem mellett még sok más feladatra is alkalmas. Ám rengeteg előnye végett sajnos igen borsos az ára, és csak a rászakosodott hozzáértők képesek megjavítani. Leginkább csak állami, vagy nagy pénzmaggal rendelkező magánszervezetek engedhetik meg maguknak.
Az öltözékhez tartozott két kiegészítő is. Egy taktikai öv, rengeteg energiacellával megrakva, és egy combra erősíthető pisztolytáska. Miután belebújt a testpáncélba, ezeket is magára öltötte a zsoldos, aztán felhúzta kütyüjét a bal kezére, és eltette pisztolyát. Utolsó lépésként megigazított magán mindent, majd ismét megragadta AK replikáját. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy az őr fegyvereit is eltegye-e, de az energiapuskákat nem kedveli, a pisztolyok cellái pedig megegyeznek, így nem volt miért kettőt magánál tartson.
Óvatosan, hang nélkül nyitotta ki az ajtót, ám a sötét, piros lámpákkal megvilágított, hosszú folyosón nem talált senki. Végig, annak mindkét oldalán szobák sorakoztak, melyek ajtajai felett voltak azok a bizonyos lámpák. Nem égett az összes, hanem csak foghíjasan, egyik-másik. Hamar kikövetkeztette Jol-Kes, hogy ezek lehetnek a vendégek különleges igényeinek kielégítésére fenntartott szobák. Ekkor – saját magát is meglepve - azon kezdett el filózni, hogy vajon milyen dolgok történhetnek az ajtók mögött. Elvégre az öldöklésen kívül még rengeteg más lehetőség is létezik. Úgy gondolta, csalódott már annyit a világban, hogy nem érheti meglepetés, de azért hajtotta a kíváncsiság. Ezért aztán a boncteremmel szemben lévő szoba fémajtajához lépett, majd résnyire nyitva belesett rajta.
Azonban a látvány, ami fogadta, minden képzeletét felülmúlta. Először nem is akart hinni a szemének, ám ahogy tudatosult benne, hogy a valóságot látja, egyszeriben kirázta a hideg és földbe gyökeredzett a lába. A sokk múltával párhuzamosan elszörnyedt, felfordult a gyomra, majd fejét oldalra kapva a járólapokkal kirakott folyosóra hányt. Képtelenség lenne papírra vetni, hogy a következő pillanatokban mi zajlott le a vezronnai ex-kommandósban. Annyi biztos, hogy a haragnak egy eddig ismeretlen mélységébe süllyedt. Minden ízében remegett, akár egy kitörni készülő vulkán, kezei annyira ökölbe voltak szorulva, hogy az ujjai majd’ eltörtek, arca pedig olyan hideg volt, mint a jég. Rövidesen annyi méreg gyülemlett fel benne, hogy már nem tudott uralkodni magán - bár igazából nem is akart -, és berontott a szobába. Az éppen ott lakmározó férfi annyira megrémült Jol-Kestől, hogy kiejtette kezéből az evőeszközöket. A zsoldos kikapta székéből az alakot, egy szempillantás alatt a feje fölé emelte, és úgy vágta a kicsempézett falnak, mint egy zsákot. Nagyot csattant az idős férfi teste, majd a földre zuhanva fájdalmasan felnyögött. Jol-Kesnek azonban ennyi nem volt elég. Korántsem. Így aztán fogta magát, a hajánál fogva talpra segítette a sérült alakot, és olyan irdatlan erővel vágta arcon, hogy az ismét padlót fogott, ám a zsoldos kezében maradt a megmarkolt hajcsomó. Ekkor már nem nagyon tudott magáról az öreg, de Jol-Kest ez hidegen hagyta. Meg akarta semmisíteni az alakot. A szó szoros értelmében. Kicsivel később ez sikerült is neki, méghozzá igen látványosan. Az idős férfi darabokban hevert mindenfelé, a vérrel áztatott szobában. Ám zsoldosunk még mindig nem volt nyugodt, és ahogy az étkezőasztalra helyezett, főfogásként tálalt csecsemőre tekintett, már tudta is, hogy miért. Meg kell ölnie mindenkit a hotelben. Csak így vethet véget a gyalázatnak, ami ott folyik. Különben nem lesz képes újra tükörbe nézni. Az öreg férfi péppé verésének hevében elejtett karabélyát felkapta, aztán több időt nem fecsérelve, neki is látott a feladatnak. Elsőként az élményszobákban tartózkodókat lőtte agyon. Csupán azokban voltak vendégek, melyek felett égtek a lámpák, de a biztonság kedvéért azért benyitott mindenhova. Utána, némi lépcsőzést követően a szálló földszintjén találta magát, ahol a dekoratív recepciós épp az egyik őrrel fecserészett jókedvűen. A biztonsági ember fejéből váratlanul szertespriccelő vér látványától, és holtan összerogyó testétől rögtön megdermedt az elegáns lány.
- Lássam a kezeidet! – lépett a pult elé Jol-Kes, puskájával célra tartva. – Különben a te buksid is gejzírré változik.
A recepciós reszketve emelte a magasba mindkét karját.
- Most pedig zárd le az egész kócerájt – folytatta a zsoldos. – És csak okosan nyomkodd azokat a gombokat, ha jót akarsz magadnak.
Nagyot nyelt a lány, majd bólintott és nekilátott a feladatnak. Számítógépének klaviatúráján feszülten jártak az ujjai, aztán néhány másodperccel később a főbejárat kattanása jelezte, hogy sikerrel járt.
- Kérem, ne öljön meg! – könyörgött a recepciós. – Csak egy hete dolgozok itt. Bármilyen problémája is van a hotellel, arról nem én tehetek.
- Ebben igazad van – értett egyet vele Jol-Kes, közben előrántotta pisztolyát is. – Tényleg nem te tehetsz róla. Viszont azt tudtad, hova jelentkezel. És nyilván közölték veled, hogy milyen dolgokban játszol közre. Ugye? De javíts ki nyugodtan, ha tévedek.
A fiatal lány szemét elfutotta a könny. Még mondani szeretett volna valamit, ám a zsoldos hirtelen lyukat lőtt a mellkasán energiafegyverével.
Miután végzett a recepcióssal, Jol-Kes elkezdte felszámolni a szálló többi alkalmazottját és vendégét egyaránt. Szintről szintre, szobáról szobára járt, de a bárt, a konyhát és a többi helyiséget sem hagyta ki. Vérprofi gyilkoló gép módjára, igen gyorsan és halkan haladt, bár a sikeréhez az is hozzájárult, hogy nem volt tömve a hotel. Hisz nem mindenki engedheti meg magának az általa nyújtott szolgáltatást. Végül elért a legfelső, hatodik szintre. Alig várta, hogy revansot vehessen a mechanikus lényen. Feltéve, ha még itt van. Erre a gondolatra igen csak megszaporázta lépteit, és néhány röpke perc elteltével már ott is állt az utoljára hagyott, nyolcas számú szoba előtt. Annak ajtaja most is nyitva volt, amit kitárva öltönyös alakokat pillantott meg, akik a - neki háttal álló - fémkreatúra körül tárgyaltak valamiről. Megjelenésére egy pillanatra síri csönd keletkezett, amit gránátvetőjének kattanása tört meg. Azt még éppen látta a zsoldos, hogy a lövedék nekicsapódik a mechanikus lénynek, utána félrevetődött. A halk robbanást egy éles csattanás és jajveszékelés követte. Talpra szökkent Jol-Kes, majd karabélyát előreszegezve lépett be ismét a szobába. Az öltönyösök közül csak egy maradt életben - ő ordított olyan hangosan -, kinek testét a legkevésbé csonkította meg a maró anyag. Sebtében szemközt lőtte a zsoldos, majd célba vette a felé kúszó, deréktól lefelé elolvadt fémkreatúrát.
- Meg foglak ölni! – mondta vibráló hangján a mechanikus lény.
- Nem, nem fogsz – rázta meg a fejét Jol-Kes. – Volt rá lehetőséged, de elbasztad. Viszont neked hála rájöttem, hogy a világ egyre csak távolodik a tökéletességtől. Szóval… köszönöm.
Azzal a fémkreatúra fejébe eresztette puskájának maradék tárát. Most, hogy az utolsó lénnyel is végzett a hotelben, némileg megnyugodni látszott. Csakhogy még mindig volt mit tennie. Így hát belépett a titkos szobába, magához vette a merevlemezt, majd elindult kifelé, hogy kézbesítse.

-

A lakásba lépve a sötét helyiségben csak egy monitor világított. Kettejük mögött hirtelen valaki becsapta az ajtót.
- Ha van fegyveretek, akkor kurva gyorsan dobjátok a földre. – szólalt meg az alak az ajtó mellett. Jes hezitálás nélkül a padlóra tette az energiapisztolyt és arrébb rúgta.
- Nyugi öreg, mondtam, hogy én vagyok az! Ne parázz Coen! – az alak egy pillanatra elbambult, majd felkapcsolta a lámpát. Coen egy magas, vézna testalkatú figura, aki ránézésre inkább egy paranoiás hajléktalanra hasonlít. Elhanyagolt, mosdatlan külseje és falfehér arca elég visszataszító látvány.
- Mi szél hozott ide? Ki ez a fickó?  – kérdezte, miközben fejét vakarva leült a rongyos kanapéra, s pisztolyát az asztalra tette.
- Ő itt Sam, szükségünk van a segítségedre, részben téged is érint a dolog.
- Kifejtenéd?
- A CordeCon hálózatáról kellett lelopnom egy dokumentumot és törölni azt a hálózatukról. Egymagában az adathalmazt képtelenség volt megkaparintani, csakis egy hozzácsatolt adat segítségével sikerült. Ilyennel még életemben nem találkoztam. A megszerzett cuccot sikerült Jes-nek dekódolnia, érdemes lenne belenézned. – fejtette ki nyugtalanul, majd előkotorta zsebéből kommport eszközét és átnyújtotta Coen-nak – A csatolt anyagot pedig neked kellene feltörnöd.
- Hmm. Ekkora puszipajtások vagyunk? Bocs srácok, de már azzal is tuti vásárra vittem a bőrömet, hogy beengedtelek benneteket. Ingyen meg nem dolgozok. – nyögte flegmán a házigazda, és a zsebéből egy kis dobozkát rakott az asztalra.
- A pénz nem akadály. Csak vess rá egy pillantást.
A dobozból egy gyufásdoboz méretű műszert és egy fiolát vett elő. Zavaros, kék folyadékkal volt megtöltve. Az eszközbe pattintotta, s tartalma felforrni látszott. Várt egy pár másodpercet, míg a folyadék ki nem tisztult a szerkezetben, majd a szerkezetet a nyaki artériájához helyezte. Egy gombnyomást követően Coen arca megfeszült, szemei kikerekedtek. Egy sípolással jelezte a műszer, hogy a dózis beadása megtörtént. Arca hatalmas vigyort öltött. Visszapakolta a dobozkába az adagolót és zsebre vágta.
- Ez az, bébi! Ennél jobb a világon nincs! Na mutasd azt a micsodát! – kiáltotta el magát.
Kikapta Sam kezéből a kommport eszközt, s rácsatlakoztatta a számítógépére. Átolvasván a dekódolt üzenetet először csak furcsán nézett, de a végére érve leverte a víz.
- A CordeCon ezzel mégis mire készül? Srácok, itt valami nagyon mély szarba nyúlhattatok bele. – bökte ki feszülten, s idegességében rágyújtott egy cigire. A két cimbora csak bámulta Coen-t, aki amint kinyögte mondanivalóját, már neki is látott a lehetetlennek tűnő feladatnak. Három óra elteltével az alacsony belmagasságú, lerobbant kis lakásban szinte már úszni lehetett a füstben. Az ott lakó alak már a sokadik cigarettát pöfögtette, miközben folyamatosan az adathalmaz feltörésével foglalkozott. Csak egy pillanatra állt meg, hogy újra belőhesse magát.
- Huhúúú! Ha kértek egy gyorsítót, szolgáljátok ki magatokat! – hadarta nagy vigyorral, belőtt fejjel a koszos alak.
- Kösz, cimbora, de nem. Már így is széthajtottuk magunkat idefele jövet.
- Ti tudjátok. Áhháh! Megvan! – rikkantott fel. Sam és Jesper szinte odaugrottak, hogy végre ők is láthassák az adathalmaz tartalmát. Egy hosszabb hangüzenetet, valamint egy videó anyagot tartalmazott. Coen lejátszotta az üzenetet.
- #...Tisztelt megrendelő! A 16DO névre keresztelt projekt továbbra is remekül halad. Minden jel arra mutat, hogy az alany befogadta az új szerveket. Meghökkentően gyors a regenerálódási képessége. Ugyan a felépülés ideje alatt jelentős passzivitást mutatott, felépülését követően megelevenedett. Amint felkészültnek láttuk, megpróbálkozunk egy bemutató elkészítésével. Az eredmény minden bizonnyal le fogja nyűgözni...#
- Mi a túró akar ez lenni? – kérdezte Jesper.
- Fogalmam sincs. Na, nézzük azt a videofelvételt!
Mindhárman izgatottan nézték a monitort. A felvételen egy deformált, éppen csak emberszabásúnak mondható idegen állt egy kutatókabin közepén, mozdulatlanul. Fejével követett minden külső mozgást, az őröket és a kutatószemélyzetet egyaránt. A meglehetősen visszataszító külsejű lény teste elképesztően vékony volt, mint akit éheztetnek. Nyálkás, csillogó izmai jól láthatóak voltak, bőr nem fedte azokat. A pár perc elteltével a kabin körül egyre több öltönyös fazon, kutató gyűlt össze.
- #...Kísérlet a Venorián első etetésére. Kérjük, ne álljanak közel a kabin falához...# – szólalt meg a hangosbemondón egy kutató hangja.
Az őrök két személyt hurcoltak a kabinhoz, egy rospáriait és egy embert. Mindkettejüket belökték egy nyomáskiegyenlítőhöz hasonló szűk kamrába, melynek másik ajtaja egyenesen az idegenhez vezetett. A két faj képviselője verekedni kezdett, természetesen a rospáriai kezdeményezésével, mivel ezt a fajt nem érdekli semmi, csak a saját haszna és szórakoztatása. Miután a biztonsági ajtó ismét bezárult, a kamra másik kijárata megnyílt. A verekedés abbamaradt, amint megpillantották. A lény folyamatosan a két kísérleti patkányt bámulta, de meglepő módon továbbra is egy helyben állt. A két ismeretlen egy ideig riadtan figyelt a kutatókamra falához tapadva. Egyik pillanatról a másikra, a rospáriai, fittyet hányva elindult az idegen felé, hogy megnézze magának közelebbről. A lény továbbra is szinte katatón állapotban állt a kutatókabin közepén, egy helyben, mozdulatlanul. A békaszerű figura már egy méterről szemlélte a furcsa teremtményt és a fajához méltó becses szavakkal illette.
- #...Jó kis vacsora lenne belőled, barátom. Azt hiszed, hogy félek tőled, te szarházi? Széttéplek, mint hülyegyerek a képeskönyvet!...# – üvöltötte a rospáriai, majd egy parasztlengőhöz hasonló ütést mért a kabin lakójára. A lény válaszképpen felfedte rendezetlen fogsorát és leharapta támadója arcát. A békapofa idegtől rángatózó teste földre hullott. A kiharapott darab ropogtatása közben elindult a másik vendég felé, akit rövid macska-egér játék után megragadott, s egy mozdulattal összeroppantott. A felvétel végén az öltönyös fazonok tapsviharban törtek ki, aztán kivonultak a laborból.
- Na gyerekek, most sikeresen összehugyoztam magamat. Szedem a cuccom és máris léphetünk. – makogta Coen körmeit rágva, majd felállt a székről – a kommport-on rajta van a dekódolt cucc. A gépről törlök mindent, hogy ne legyen para. – fejezte be mondanivalóját és nekiállt pakolni. Jes előkotort egy szál cigarettát, miközben figyelték a törlési folyamatot. Egy fülsüketítő csattanás kíséretében a szoba ablaka váratlanul repeszként szóródott szét. Jesper a földre zuhant. Sam a padlón kúszva sietett hozzá, s a kezeivel próbálta csökkenteni a vérzést. A vörös hajú figura pár másodpercig kapkodott ugyan a levegőért, de a nyakát ért sérüléstől következtében belefulladt saját vérébe. A padlót egyre nagyobb és nagyobb vértócsa festette át, üvegessé váló tekintete a mennyezetre meredt. A nagydumás Jes nem mozdult többé.
- A büdös kurva életbe! – kiáltott Sam. A lövést követően Coen az eldobott fegyver után vetődött. A szer hatása alatt teljesen kifordult magából.
- Hol rejtőzöl, baszódjál meg? Szétlövöm a mocskos pofádat! – bömbölte, s megszórta a kitört ablakot egy pár lövéssel, üvöltözések kíséretében. A dühkitörésének köszönhetően felhívta magára a támadó figyelmét, aki pár pillanattal később szitává lőtte az őrjöngő fickót. Az őt érő sorozattól nekicsapódott az asztalnak, ami darabokra tört súlya alatt. A hatalmas lövöldözés sűrű port kavart a már végképp lepukkant lakásban. Két halott, egy túlélő. Sam próbált észnél maradni. Tudta, hogy addig kell lépnie, míg a porfelhő álcát nyújt. A számítógéphez kúszott, hogy zsebre rakja a kommport eszközt, majd visszaaraszolt Coen holttestéhez és elvette fegyverét. Üvegszilánkok közt tovább haladva, sikerült kiérnie a lépcsőházba. Irány a lift. Persze, ha működne.
- Ezek minden felvonót lezártak! Pont a 215. emeletre kellett jönnünk, a rohadt életbe! – dühöngött. Coen lakása felől egy lassan hömpölygő, zöld füstre lett figyelmes. A támadók halálos gázt vetettek be. Valami gyors útnak kell lennie lefelé, töprengett magában. A panelházakban minden második emelet össze van kötve az épület túlsó szárnyával. Átloholt a lakóház másik oldalához és berongyolt az első lakásba, ahol szerencséjére csak egy eszméletlen drogos alak feküdt az ágyon. Odarohant az ablakhoz és körbekémlelt, hogy van-e ezen az oldalon valamilyen menekülési lehetőség. A város egyes utcái annyira szűkek lettek a az egyre zsúfoltabbá váló városban, hogy az épületek bizonyos helyeken majdnem összeérnek. Az elképesztően magas lakótömbök miatt az energiaellátást csak úgy tudták megoldani, hogy egy szint mennyiséget elérve kiépítésre került egy emelet, ahol újabb és újabb generátorokat helyeztek el. Sam-nek óriási szerencséje volt, hogy tekintete megakadt az egy emelettel lejjebb elhelyezkedő generátoron. Ezek a szintek sokkal szélesebbek voltak a ház többi részéhez viszonyítva. Kimászott az ablakon a külső peremre, oldalazva haladt tovább a fal mentén. Apró hezitálás után elrugaszkodott a faltól. Ügyetlenségében a landolást követően a falnak csapódott. Feltápászkodott, majd belépett a generátor szintjére egy nyíláson át és a felvonóhoz sietett. Irány a földszint. Az utcára érve jármű után kutatott, kiszúrt egy épp leparkoló mágnesautót. Odasietett a járműhöz és megkopogtatta az ablakát. A benne ülő nyomott képű férfi értetlenül nézett ki fejéből.
- Mi kéne, ha volna? Húzzál tovább! – pampogott a sofőr és legyintett egyet.
- A kibaszott autód. Szálj ki és kotródj innen! – szólt feszülten, miközben a fickó képébe tolta energia fegyverét. Az alak kikerekedett szemmel nézett, csak makogni tudott.
- Máris! – nyögte ki, s kámforrá vált. Sam elrakta fegyverét, behuppant a kocsiba és gyújtást adott rá. Az autó lassan emelkedni kezdett a parkolóból. Fogalma sem volt, hová mehetne, így hát jobbnak látta, ha egyelőre eltűnik egy időre, mielőtt nyomára bukkanhatnának. Nyugodt tempóban haladt, hogy ne keltsen feltűnést a helyi szervekkel szemben. Az utcák közt cikázva egyre távolabb került a támadás helyszínétől. Töprengett, hogy találhatták meg ilyen hamar. A szintek közötti felvonónál történt balhéhoz hasonló esetekre csak akkor ugrik a vizaraxi rendőrség, ha épp arra jár egy járőr. Vagy ha épp őket lövik.
- Jesper baszd meg, nyugodj békében. – morogta, majd dühében rácsapott egyet a műszerfalra. Mérgelődését sziréna zaja szakította félbe. Bemérték! Sam akkorát taposott a gázpedálra, hogy az csak úgy nyekkent. A gyorsuló mágnesautó meglepő módon röhögve lehagyta üldözőjét, ám két utcával odébb újra felbukkant mögötte. Kevésbé forgalmasabb szakaszhoz érve előkapta fegyverét és a lehúzott ablakon, félig kilógva próbált tüzelni a rendőrség autóra. Nem talált! Visszahuppant a volán mögé és tovább nyomta a gázt. Utcákon át, újra és újra próbálkozott, de a járőr töretlen tempóban követte. A hosszú hajsza során a város egyre kevésbé kiépített része felé haladtak. Habár a közterületeket illetően nagyok a hiányosságok, itt is nagy számban jelen van a lakosság. Sam számára a környék teljesen idegen, nem ismer egyetlen búvóhelyet sem, vagy ahol le lehetne rázni üldözőjét. Ráadásul az energiafegyver cellája már csak két lövés leadására képes. Lehetőségek és ötletek hiányában újból célzott, de a lövedék a rendőrségi jármű szélvédőjéről gellert kapva fütyülő hangot hallatott, de különösebb kárt nem okozott benne. A két mágnesautó eszeveszett tempóban száguldott a levegőben, a fokozatosan lepusztulttá váló utcák között. Egy sor káromkodás után rászánta magát az utolsó lövésre. Ismét kihajolt, nagy levegőt vett és behunyta fél szemét. Abban a pillanatban, hogy meghúzta volna a ravaszt, megtorpant. Nem hitt a szemének. Ugyanis a vizaraxi járőr lassulni kezdett, távolodott és folyamatosan emelkedett. Sam kocsijából rikácsoló hangjelzés szólalt meg. Visszahuppant a volánhoz, a fedélzeti monitor villogó üzenetéig viszont már nem jutott el a tekintete. Ezen az útszakaszon már nincs erőtér az autók számára. A körülbelül harminc fokos szögben zuhanó jármű pillanatok alatt elérte a földet és többszöri átfordulással díszítve a mutatványt, végigszántotta a terepet. Az orránál fogva végül megállt, majd hátulja visszabillent a földre. A környéken újra eluralkodott a csend. Sehol egy árva lélek.

4. fejezet

A mágnesautó határozott tempóban emelkedett, miközben az azt navigáló vezronnai zsoldos a nem sokkal ezelőtt kapott sörét kortyolgatta. Ahogy a Planetáris Unió összes bolygóján, úgy a Vizaraxán sem lehetett tudatmódosított állapotban a volán mögé ülni. Persze Jol-Kes mindig nagy ívben tett a törvényekre – ellenben közúti balesetet sem okozott soha -, de azért a hatóságokkal sem szeretett összetűzésbe kerülni. Reménykedett benne, hogy ezen az éjszakán nem fut össze a rend közel sem igazságos őreivel, amikor négy rohamkocsi süllyedt le mellette. A hirtelen jött és váratlan robajtól úgy megriadt a zsoldos, hogy italát az anyósülésre lögybölte. Rögtön valami csúnyát készült kiordibálni az ablakon, ám helyette inkább hátranyúlt, és magában zsörtölődve egy alig koszos rongyot nyomott az ülésre, hogy felitassa a sört. Ekkor érte el a középső harmadot jelképező műutakat.
Egy laikus azt hihetné, hogy a bolygó ezen szintje – a nevéből fakadóan - sokkal kellemesebb, mint a legalsó. Természetesen ez nagyon messze áll az igazságtól. Ugyan olyan szellemi és fizikai fertő van itt is, mint odalent, éppen csak az életkörülmények jobbak valamivel. Illetve az épületek között pókhálószerűen futó, antigravitációs technológiával ellátott lebegő utak is nagy népszerűségnek örvendenek. Szeizmológiai okokból kellett így, az űrkarcolóktól külön építeni őket, ezzel akaratlanul is létrehozva egy sportot, a haláldeszkázást. Az össze-vissza futó utakon hatalmas élmény mágnesdeszkával száguldozni – főleg a fiatalok körében -, valamint az épületek és utak közötti több méter széles réseken leugratni egy másik útszakaszra. Ez a trükk temérdek áldozatot szedett már, innen a sport neve, mégis elvi kérdés bevállalni a deszkások körében.
A leheletnyi különbségek ellenére szinte minden sötét harmadbeli idevágyik, ami végső soron egyáltalán nem meglepő, hiszen annál a helynél minden jobb.
Sokszor járt már Jol-Kes a középső harmadban, de minden alkalommal, rendre eltévedt a kusza utak rengetegében. Ennek kiküszöbölése végett szerezte be a navigációs rendszerrel ellátott fedélzeti monitort, amit nem sokkal ezelőtt vágott ki az autóból, és most szívta is a fogát miatta. Halvány fogalma sem volt, hogy merre lehet a Lélek Varázs Hotel. Megkérdezni nem akarta az irányt, úgy sem jegyezte volna meg, bárki, bármilyen pontosan is mondta volna el neki. Ezért aztán gyorsan, egy antikváriumból beszerezte a környék térképét és a következő perceket annak tanulmányozásával töltötte. Röviddel ezután már robogott is a célja felé, persze itt-ott azért rossz irányba fordulva, viszont meg nem torpanva. Végül a hoteltól nem messze, egy parkolóházban tette le autóját a zsoldos. Miután kiszállt belőle, kinyitotta a csomagtartót és kivett belőle egy szürke, viaszosvászon-szerű köpenyt, amit rögtön magára öltött és csuklyáját a fejébe csapta. Aztán betárazta kedvenc fegyverét, majd hosszasan és alaposan körbevizsgálta, mint minden alkalommal, mikor a kezébe vette.
Kommandós kiképzésével párhuzamosan, Jol-Kes kitanulta a lőfegyverkészítés mesterségét. Eleinte haszontalan képzettségnek tartotta, mert bármikor, bárhonnan betudta szerezni munkaeszközeit, ám idővel rájött, hogy rendkívül előnyös, ha valaki saját kezűleg is eltudja készíteni őket. Történt ugyanis, hogy egyszer hozzá került egy több ezer éves, primitív, anyag alapú lőfegyver leírása, aminek elkészítéséhez - pusztán kedvtelésből – neki is látott. Évekbe telt, mire minden összetevőjét beszerezte, ráadásul sokat közülük behelyettesíteni kényszerült, mert volt olyan darabja, ami egész egyszerűen már nem létezett. Így, csak egy nem túl tökéletes másolatot hozott létre, de mikor kipróbálta, a lélegzete is elállt. Feltalálta, vagyis inkább újra feltalálta korának leghalálosabb kézifegyverét. Hogy miért? Azért, mert a modern világ energia alapú fegyverei ellen energia alapú páncélzatokat készítenek, amik rendkívül hatásosak, azonban a materiális lövedékeket nem állítják meg. Úgy hatolnak át rajtuk a fémgolyók, mintha ott sem lennének. Nem csoda hát, hogy ez lett zsoldosunk legnagyobb becsben tartott fegyvere, amit nevezetesen egy AK-47-es gépkarabélyról mintázott. Azóta kiegészítette egy hangtompítóval, gránátvetővel és távcsővel is, révén, hogy nem rúg vissza és háromszor akkora lőtávval rendelkezik, mint az eredeti modell. Ellenben nehezebb és nagyobb is annál, de Jol-Kesnek úgy tetszik, ahogy van.
Amint végzett fegyvere ellenőrzésével, azt is a köpeny alá rejtette, majd elindult, hogy teljesítse a megbízást. Bősz léptekben haladt, és nem sokkal később már a Lélek Varázs Hotel felett székelő nyomda bejáratánál állt, amit egy röpke pillanat alatt feltört. Miután behatolt, újra elővette karabélyát és – amint megsimította – annak gránátvetőjével megcélozta a padló egy találomra kiválasztott pontját, aztán habozás nélkül meghúzta a ravaszt. A lövedék szinte hang nélkül robbant fel, valamilyen ciánkék, krémszerű anyagot szertefröcskölve, ami egy szemvillanás alatt átmarta magát a több méternyi vasbetonon. A keletkezett lyuk szabálytalan széléhez állva és beletekintve átlátott a hotel egyik helyiségébe a zsoldos.
- Nagyszerű! – csapott egyik öklével diadalmasan a levegőbe.
Ezt követően a nyílás egyenetlen felszínébe kapaszkodva, óvatosan és hang nélkül lemászott. Akár egy majom, úgy lógott a szoba plafonjáról, amit ekkor engedett el. Taktikai bakancsa tompán puffant, ahogy földet ért. Ám mielőtt megnyugodhatott volna, egy ülő alakot pillantott meg a szeme sarkából. Tekintetét és fegyverének csövét egyszerre kapta oldalra. Kiiktandó fenyegetésre számított, és már húzta is volna meg a ravaszt, amikor tudatosult benne, hogy az a valaki továbbra sem mozdul. Mintha észre se vette volna a behatolót, az ágya szélén ücsörgő figura. Ahogy közelebb lépett hozzá Jol-Kes, azonnal rájött ennek miértjére. Mélyen aludt a hatvanas éveiben járó férfi, kezében egy üres töményes üveget szorongatva.
- Tróger! – jegyezte meg a zsoldos, miközben leeresztette karabélyát.
Ezt követően az ajtóhoz sietett, hogy annak kukucskálóján keresztül a folyosót figyelje. Kisvártatva egy fegyveres őr sétált el a szoba előtt, aztán hárompercenként újra meg újra. A terve az volt, hogy a következő turnusban elkapja a strázsát és kiszedi belőle, merre van a mechanikus lény, vagy az, aki tudja, hol van. De ahogy letelt az idő, és a folyosóra kirontva leütötte az őrt puskatussal, rögtön két másikat vett észre mögötte, akik a hotel egyik inasát kísérték. Egy pillanatra mindannyian leblokkoltak a meglepettségtől, ám a zsoldos ocsúdott fel elsőként, és rögtön fejbe lőtte az őröket.
- Mi a… - csodálkozott el, holtan összecsukló testőrei látványától a férfi.
Rögtön rászegezte a karabélyát Jol-Kes.
- Hol van a mechanikus lény? – kérdezte tömören.
- Ezt hogy csináltad? – érdeklődött az inas, figyelmen kívül hagyva a zsoldos szavait. - A legújabb testpáncélt viselik.
Jol-Kes lejjebb engedte a fegyvert, és hezitálás nélkül ellőtte a férfi nemi szervét. Az, fájdalmasan felnyögve a lábai közé kapott, majd térdre rogyott.
- Hol van a mechanikus lény? – ismételte meg kérdését a zsoldos.
- Baszd meg, te köcsög! – fakadt ki az inas.
Vállára fektetve karabélyát a férfi elé guggolt Jol-Kes, és másik kezével megragadta annak állkapcsát.
- Utoljára fogom feltenni a kérdést, utána bármit felelsz, elengedlek – nézett mélyen annak szemébe. – Szóval akármit mondasz majd, életben hagylak. Viszont ha nem kapok kielégítő választ, vezronnai kegyelemben foglak részesíteni. Hallottál már róla, vagy magyarázzam el, hogy mi az?
Bolygóháborújuk alatt a vezronnaiak több módszert is kifejlesztettek arra, hogy hogyan félemlítsék meg az ellenséget. Közülük a kegyelem névre keresztelt technika lett kimagaslóan a leghatásosabb. A megfelelő szerszámokkal néhány percig tartott elvégezni, és abból állt, hogy a foglyokat kasztrálták, tőből amputálták az összes végtagjukat, megvakították őket, forró fémet öntöttek a fülükbe és kivágták a nyelvüket. Csak egy torzó és egy fej maradt belőlük. Tehát éltben hagyták őket - ergo megkegyelmeztek nekik -, de utána inkább kívánták a halált, mint az életet. Az az ellenséges katona, aki látta sajátjait a beavatkozás után, rövid időn belül vagy letette a fegyvert, vagy idegösszeroppanást kapott, több esetben pedig mindkettő bekövetkezett. Ettől kezdve a „vezronnai kegyelem” lett az egyik legrémisztőbb fenyegetés a galaxisban. Minden faj tagja között. Ám egy vezronnaitól hallani kiváltképp iszonytató volt.
Az inas fehérré vált arca, valamint a nadrágján egyre növekvő véres vizeletfolt jelezte, hogy ismeri a fogalmat és annak jelentését. Nem kell levezetni neki.
- Jól van – folytatta kimérten a zsoldos – Tehát… hol van a mechanikus lény?
- Itt van – szólalt meg halkan a férfi. – Ezen a szinten. A nyolcas szoba hátsó fala mögötti titkos teremben. A vízipipát ábrázoló képet kell elforgatnod, hogy bejuthass.
Jol-Kes arcára elégedett mosoly kanyarodott, majd felegyenesedett és így szólt:
- Kösz az infót. Ahogy azt ígértem, életben hagylak. Viszont egy időre ki kell, hogy vonjalak a forgalomból.
Mielőtt az inas felfoghatta volna, amit a zsoldos mondott neki, már csapódott is az arcába annak térde. Nagyot reccsent az orra és foga is kitört néhány, aztán eszméletét vesztve terült el a folyosó bordó szőnyegén.
Hogy a lehető legkésőbb derüljön fény a jelenlétére, az ideiglenesen és véglegesen kiiktatott négy személyt a részegen alvó férfi szobájába rejtette Jol-Kes. Röviddel utána pedig már ott is állt a VI/8-as szoba ajtaja előtt. Furcsa mód’ nyitva volt, ezért a fegyverét maga elé emelve, tüzelésre készen lépett be rajta. Ám a - ránézésre elnöki - lakosztály teljesen üresen állt. Falait gyönyörű, akvarell festmények díszítették, az egyik jobb oldalin pedig tényleg ott volt a vízipipa. A zsoldos odasétált hozzá, és az óramutató járásával megegyező, majd ellentétes irányban mozdított rajta néhány centit, mire az kattant egyet, és a hátsó fal egy ajtónyi része hirtelen eltűnt, feltárván az elrejtett, sötét helyiséget. Karabélyát ismét maga elé tartván a titkos szobához sétált Jol-Kes, mire rögtön kirajzolódott előtte egy emberi sziluett. Kissé feszülten célba vette annak fejét a zsoldos, majd tett felé néhány óvatos lépést. Viszont az továbbra is mozdulatlanul állt. Ahogy egyre közelebb ért hozzá Jol-Kes, úgy rajzolódtak ki a mechanikus lény részletei. Végül már majdnem hozzáért a fegyver csöve, de úgy tűnt, hogy deaktivált állapotban van. Azért a biztonság kedvéért megkocogtatta a homlokát a zsoldos, ám az nem reagált rá semmit.
- Itt mindenki ilyen hülyén teszi el magát másnapra?! – méltatlankodott Jol-kes, aztán végigmérte a mechanikus lényt.
Alapvetően nem volt két egyforma közöttük, viszont ez sokkal jobban kirítt a sorból, mint a többi. Jóval szikárabb és atletikusabb volt azoknál. Áramvonalas testéről sütött, hogy rendkívüli sebességre képes. Ami a rájuk jellemző, rettenetes gépi erővel párosulva egy ádáz harcost alkothatnak.
- Szóval igaz – suttogta a zsoldos. – Vannak közöttetek katonák is.
A lény mellett eltekintve ekkor pillantotta meg a merevlemezt, ami egy fémasztalon pihent. A szeme felcsillant, és rögtön odalépett, hogy eltegye. Azonban mielőtt a kezébe vehette volna, egy szörnyű, szúró fájdalomra, és a hasfalából előtörő kard pengéjére lett figyelmes.
- Vezronnai kutya! – hallotta a háta mögül a vibráló, fémes hangot.
Aztán a szíve leállt, kisimult az arcra és a földre csuklott.

-

A Sötét harmad sikátorából kiérve Sam és cimborája sietősre vette a tempót. Jesper, az alacsony, égnek álló hajú, meredt tekintetű figura elég feltűnő személyiség lenne egy átlagos, nyugalmas világban. Vizaraxán viszont ez egy teljesen megszokott dolog. A gének keveredésének következtében az egyes itt élő emberek haja színe megváltozott, sokkal élénkebb vagy rikítóbb színek is előfordulhatnak. Az utcán haladó két alak így leginkább Stan és Pan-ra hasonlított, csak színesebb kivitelben. A 16-os kerület utcáin nagyon kevés ember kószált ebben az órában, szinte egyedül bolyongtak.
- Te Jes...amúgy ki ez a fickó, akihez most megyünk? Megbízható?
- Tudod mit? A legelső szembejövő alkoholista-, drogos-, narkós csövest is megkérdezhetjük, hogy fel tudja-e törni, ha ennyire kételkedő vagy. Nem potyára vetettem fel lehetőségként. Az illető álneve Coen, ha így esetleg ismerős.
- Coen?! Az a fickó, aki megfújt egy másik bolygóra irányított banki tranzakciót? A mai napig senki nem tudott rájönni, hogyan sikerült neki megvalósítani.
- Igazi hacker legenda a fickó. Életemben eddig egyszer találkoztam vele, furcsa egy alak.
- Ezt hogy érted? Ugyanolyan nagy a pofája, mint neked? – szólt felkacagva Sam.
- Maradjunk annyiban, hogy túlságosan bedarálta a gépezet az agyát, ha érted mire gondolok...
A gyengén megvilágított utcán, az itt-ott felbukkanó prostik és drogosok között lavírozva haladtak tovább. A késdobáló helyek és klubok nyüzsgése egyre hangosabb lett, ahogy közeledtek a kerület centruma felé. Pár perc elteltével megpillantottak az egyik épület falán egy hatalmas, lecsupaszított reklámtáblát. Egy nagy méretű, kapkodva felfújt tizenhatos szám díszelgett rajta, a reklámfelület széléről lelógó papírcafatok és különféle odabiggyesztett káromkodások társaságában. A központi részhez érve egy nyitottabb, kör alakú tér fogadta őket. Vizaraxa minden kerületének centrumában létrehoztak egy felvonót, mellyel elérhetővé váltak a város más szintjei. Természetesen az Elit harmadba való bejutást a felvonók 90 százalékánál lehetetlenné tették, hogy kizárhassák a más szintekről beszivárgó bűnözés nagy részét. A felvonót a mágnesautókhoz hasonló technológiával látták el, így nem volt szükség semmilyen anyag alapú tartópillékrekre a szállító felületen/platformon. Mindketten felszálltak, amint az megállt az alsó szinten. Rágyújtottak egy-egy cigarettára, miközben várták a felvonó indulását.
- #...a felvonó platform három perc múlva indul...# – mondta egy automata hang. A felvonóhoz legközelebbi sikátorból három, rongyos ruházatú fiatal bukkant elő, akik szintén felszálltak a felvonó platformjára. A sártól és az olajtól mocskos arcukat a város legerősebb közvilágításánál sem lehetett volna kivenni. Mindhárman a szesztől bűzölögve kiabáltak, félpercenként újra és újra megbillentve a sörösüveget.
- Indulj már el, te szar!
- Könyörgöm, csak most az egyszer ne ugass, Jes.
- #...a felvonó tíz másodperc múlva elindul, kérjük kapaszkodjanak...#
Miután a platform lassan felemelkedett a földről, a szélein elhelyezett korlátok miatt egy lebegő ringre kezdett hasonlítani. A három koszos egyén közül az egyik lehajította a sörösüvegét. A korláthoz támaszkodva vizelni kezdett, az egyre távolodó alsó szint irányába, hatalmas visítozások közepette, amit a másik két társa fülsértően hangos kiabálással és tapsolással helyeselt. Ezután mindketten a felvonó másik szélén kapaszkodó két utazó irányába fordították fejüket. Részeges, szédelgő arcukon lassan elhatalmasodott egyfajta ördögi mosoly, feléjük vették az irányt. Hirtelen meglepően gyors tempóban futni kezdtek.
- Most megdöglötök, kis buzik!! – kiáltott fel az egyik mocskos arcú és egy nagyon precíz találattal Jespert azonnal a földre terítette. A másik Sam-et vette célba, de az ütés csak súrolta szürke ballonkabátját. Megragadta az egyensúlyát elvesztő támadóját és a legközelebbi korlátba verte a fejét. Hatalmas reccsenés és gurgulázás kíséretében azonnal a földre rogyott. Sam lihegve nézte a rongybabaként földre hullott alakot, majd Jesper irányába tekintett, aki tehetetlenségében a földön összegömbölyödve védekezett az őt érő rúgások ellen. Odafordult a társát rugdosó ismeretlenhez és egy lendületes, teli talpas rúgással átbillentette a korláton. Torka szakadtából üvöltött, egészen addig, amíg szét nem kenődött a Sötét harmad centrumában.
- A kurva anyátokat! – üvöltött fel Sam – Jes! Jól vagy haver?!
- Áhh..megvagyok. Bassza meg! – nyögött fel köhögve, s feltápászkodott. A harmadik részeg idegen egy helyben állva nézte végig az eseményt, nyelt egy nagyot és rikácsolva kezdett mutogatni kettőjük felé.
- Ezért most mindketten megfizettek, ti mocskok! – makogta sírva az idegen, s csorgó nyálát letörölte az arcáról. A mellényéből előkapott egy kézifegyvert, s célozni kezdett. Mikor meghúzta volna a ravaszt, váratlan pillanatban egy zöld fénynyaláb haladt keresztül a szakadt ismeretlen jobb vállán, tátongó lyukat hagyva annak helyén. Az őt ért lövést követően rémülten bámulni kezdte saját sérülését. Az elviselhetetlen fájdalom hatására jajveszékelő, rekedtes kiáltásban tört ki, s átbillenve a platform korlátján a mélységbe zuhant.
- Azt a kurva...ez legalább tíz pont! – kiáltott fel Jesper megfagyott tekintettel, s remegő kézzel visszatette dzsekije belső zsebébe energiafegyverét. Odasétált a még mindig ott fekvő eszméletlen egyénhez és lábával a platform széle felé kezdte lökdösni. A vérző fejű idegen pár másodperccel később egyre nagyobb sebességgel csatlakozott társaihoz, egy csattanás kíséretében.
- Mióta vagy ekkora mesterlövész? – kérdezte fejét vakarva Sam.
- Mióta anyám pilóta! Pár éve úgy éreztem, hogy be kell szereznem egy energiastukkert az ilyen férgek ellen. Életemben most használtam először a kicsikét. – paskolta büszkén kabátja zsebét Jes.
- Nagyszerű. Remélem többször nem kapod elő azt a szart, lapulnunk kell.
A felvonó platform lassan megérkezett a középső szintre. A két utazó a legközelebbi függőbusz állomásához sietett és felszállt a szerelvényre. Elindulás után mindegyikőjük csendben, az ablakon keresztül figyelte a várost. Az Átlag harmad és a Sötét harmad közötti különbség ránézésre három dologban mutatkozik meg. A körülbelül ezerháromszáz méteres szintkülönbségben, a kerületek elosztásában, valamint a jóval több ép közvilágításban. Ezen kívül mással nem dicsekedhetnek a lakói, hiszen itt is a romlottság, a tudatlanság és az agresszivitás uralkodik. A Sötét harmad harmincnégy kerülettel rendelkezik, míg az Átlag harmad 48 kisebb részre lett felbontva. Sam és Jesper, az ablakon át fürkészve észrevett egy kisebb haláldeszkázó csapatot. Az extrém öltözékű, színesebbnél színesebb hajú fiatal egyének félelmet nem ismerve ugrattak át egy lejjebb található másik út antigravitációs mezőjére. Aki egy kicsit is félreszámolja az ugrást, elnyeli a város mélysége. Fél percig tudták követni a függőbuszból az eseményt, majd elfordultak az ablaktól.
- Ja igen...ami Coen-t illeti. Óvatosan a kijelentésekkel, mert elég temperamentumosan tud reagálni egy rossz szóra. Egy pillanat alatt kihajíthat minket. Vagy rosszabb. Három évvel ezelőtt kapott egy melót, ami után körülbelül két évig a nyomában voltak. Szintek és kerületek között ingázva bujkált, több-kevesebb sikerrel el tudott ezidő alatt végezni egy-egy melót. A folytonos paranoia és nyomás hatására a szerek világába menekült a fickó. Hangulata erősen változékony, egyik pillanatról a másikra képes az ellenkezőjeként viselkedni az emberekkel. Legalábbis nekem ez volt anno a tapasztalatom vele. Egy megbízást kaptam tőle fél évvel ezelőtt, amit frankón el tudtam végezni, szóval talán egy kicsit beloptam magam Coen szívébe a munkával. Abban reménykedek, hogy segítségünkre lesz ennek tudatában. Főleg ha megtudja, hogy az ő kerületét is megjelölték abban a dokumentumban. – vakarta meg fejét Jesper a mondandóját befejezve, s bambán nézett előre. A zsebéből előkotort két cigarettát és mindketten rágyújtottak. A függőbusz egy óra elteltével megérkezett a negyedik kerületbe. Leszállva a szerelvényről útjukat a legközelebbi sikátor felé vették. Sam az ég felé nézett, s a több kilométeres magasságban cirkáló járművek apró fényét fürkészte. A végtelen magasságúnak tűnő, halvány, zöldes fényben pompázó épületek között közlekedő mágnesautók világításai szentjánosbogárként pislogtak a távolban. Egy olyan helyen, ahová az alsó szintek lakóinak kilencven százaléka életében nem jut el. Jes megcsapkodta Sam vállát, aki annyira belemerült a szemet kápráztató égi látványba, mintha nem is ezen a bolygón lenne.
- Ébresztő cimbora! Megérkeztünk!
Egy szinte égig érő lakótorony bejáratánál álltak meg. Az ajtón bejutva beszálltak az első szabad liftbe. Jesper egy gombnyomással elindította a felvonót, mely lassú ütemben haladt egyre feljebb és feljebb. A 215. emeleten kiszálltak és egy rozoga ajtónál álltak meg, melyről a festés nagy része lepattogzott. Jes erőt vett magán, majd hármat kopogott és várt. Sam egyre idegesebb lett, mert nem tudta elképzelni, hogy milyen emberre számíthat az ajtó másik oldalán.
- ...Ki vagy? – szólalt meg egy erőtlen hang a túloldalról.
- Jesper...hoztam valakit, akinek szüksége lenne a segítségedre.
Az ajtó zárja kattant egyet, s az ajtó lassan nyílni kezdett.
- Gyertek beljebb.