2. fejezet

Nem sokkal a rövid balhé után újra általános, züllött hangulat uralkodott a lebujban. Hogy elüsse az időt, Drun Jol-Kes a pultos lánnyal próbált beszédbe elegyedni, több-kevesebb sikerrel. A húszas évei közepén járó, csodaszép, talán még érintetlen lány arcán egy folyamatos, szégyellős mosoly honolt, ahogy a nagydarab és hírhedt zsoldos lökte neki a sódert.
- Ez a hely túlontúl veszélyes egy magadfajta lánynak – magyarázta Jol-Kes. – Ahogy az összes fos, legalsóbb szinti kocsma. Ha jót akarsz magadnak, mihamarább lelépsz innen.
A csinos pultos szerényen megvonta a vállát.
- Egyelőre nincs más lehetőségem – igazította meg hosszú, citromsárga copfját. – Muszáj itt dolgoznom, hogy összespóroljak egy kis pénzt a továbblépéshez.
- Kisegítselek? – vigyorgott a zsoldos.
A lány már épp készült mondani valami frappánsat az ajánlatra, mikor a viseltes csehó ajtón egy idegesnek és zavartnak tűnő, alacsony, vézna férfi toppant be. Jol-Kes lomhán rápillantott, aztán a felismeréstől fellelkesedve így szólt:
- Na, végre! – csapott a combjára, aztán az alkarját jóformán teljesen beborító kütyüre pillantott, aminek egy részén halvány, fehér fénnyel világított a pontos idő. – Végülis, csak egy órát késett, de semmi gond. Én marha jól elidőzgetek itt.
A fura fazon érezte a zsoldos szavaiban megbúvó gúnyt, ezért jobbnak látta, ha elnézést kér.
- Ne haragudjon – lépett előrébb a kezeit morzsolgatva. – A függőbusz pályán karbantartás van, ezért néhány kilométert gyalog…
- Jól van, értem – vágott a szavába Jol-Kes. – Most már itt van, és ez a lényeg.
A zsoldos egy asztalhoz invitálta a különös, síszemüveg-szerűséget viselő férfit, közben visszaszólt a pultosnak, hogy szeretne még két sört.
- Nem iszom alkoholt – mondta vékony hangján a fazon, miközben helyet foglalt.
- Magának nem is rendeltem – felelte egy félmosoly kíséretében Jol-Kes. - Akkor térjünk az üzletre. Miről lenne szó? – túrt bele sűrű szakállába.
A férfi bólintott, majd az asztalra könyökölve az egyik hüvelykujjának körmét körülvevő bőrt kezdte rágcsálni. Miközben azon gondolkodott, hogy mondja el a zsoldos feladatát, egyre frusztráltabbá vált. Még hosszú percek elteltével - mikor Jol-Kes már javában az egyik üveg sörét itta - sem jött szájára a megfelelő szó.
- Figyeljen, Redstone úr, felőlem itt ülhetünk egész este és leihatom magam a sárga földig, miközben maga elfogyasztja az összes bőrcafatot az ujjairól – törte meg a csendet unott hangon a zsoldos. – Viszont az üzletet nem tudjuk megkötni, ha nem beszél. Attól, mert nem vagyok ember, degenerált sem vagyok.
- Egyáltalán nem gondolom, hogy bármilyen szinten is visszamaradott lenne, csak mert vezronnai – szabadkozott a fazon megszeppenve. – Csak… tudja… egyszerűen…
- Először is nyugodjon meg – fojtotta bele a szót ismét Jol-Kes. – Én is voltam már szarban - illetve ha pontos akarok lenni, akkor mindig abban vagyok -, mégsem esek kétségbe. Hogy miért nem? Azért, mert nincs olyan szar, amiből ne lehetne kimászni. Vagy ha netán mégis egy akkorába kerülnénk, amiből képtelenek vagyunk, akkor meg már felesleges rágódni rajta. Ilyen egyszerű.
Habár bólintott Redstone és fel is fogta, amit az imént hallott, látszott rajta, hogy nem tud úrrá lenni az idegein. Ám azt neki is be kellett látnia, hogy ha csendben marad, azzal nem megy semmire. Ezért aztán csak belekezdett:
- Nem akarok még nagyobb balfácánnak tűnni annál, mint amekkora egyébként is vagyok – hadarta. – És az idejét sem akarom még tovább vesztegetni, ezért rövidre fogom. Elloptam valakitől valamit, amit aztán tőlem is elloptak. Ezt a valamit kellene visszaszereznie.
A zsoldos egy pillanatra lehunyta szemét.
- Ez az! – suttogta, és egyik kezét diadalmasan ökölbe szorította az asztal alatt, utána ismét a feszült tolvajra tekintett.
- Mit és ki lopta el magától? – kérdezte.
- Egy merevlemezt, és… - itt egy pillanatra elcsuklott Redstone hangja, közben a halántékát kezdte vakarászni - és egy mechanikus lény tette – fejezte be a mondatot.
Jol-Kes felnevetett.
- Egy olyan, mint ez? – mutatott tréfálkozva a kocsma takarítójára.
- Hasonló.
Erre még nagyobb kacagásban fakadt ki a zsoldos. Olyan jóízűt röhögött, amilyet már régen nem. Várta, hogy mikor neveti el magát a tolvaj is, ám ő csak ült és halál komollyá vált arccal nézett rá. Amikor ezt észrevette Jol-Kes, rövidesen véget ért a mókázás.
- Nem viccel, ugye?! – kérdezte és állapította meg egyben, miközben a szemét törölgette.
- Úgy nézek ki, mint aki tréfás kedvében van? – kérdezett vissza Redstone.
A zsoldos eltűnődött, majd megrázta a fejét és kelletlenül fújt egyet maga elé.
- Ez hihetetlen – hüledezett. – Életem egyik legnagyobb vicce valójában nem is vicc. Szóval magát, egy profi tolvajt meglopta az ismert világunk legkezdetlegesebb, legprimitívebb fajának egy tagja. Nyilván nem tartozik rám, de mégis hogy? – kíváncsiskodott.
- Fürge volt – emlékezett vissza a tolvaj. – Nagyon fürge. És erős is. Ráadásul tudta, mit csinál, pedig a munkaadómon - akivel kizárólag személyesen tárgyalok - és rajtam kívül nem tudhatta senki, mi van nálam.
- Hallottam olyan összeesküvés-elméleteket, miszerint ezek az izék valójában nem is olyan suták, mint amilyennek tűnnek, és ha egyszer majd parancsot kapnak a gyilkolásra, akkor a szerves lények eltűnnek a galaxisból – mesélte Jol-Kes.
Redstone bólogatott néhányat.
- Én is tudok ezekről a baljós teóriákról, és hazudnék, ha a történtek után azt mondanám, hogy nincs bennük semmi – mondta.
- Elgondolkodtató, annyi biztos – nézett rá a zsoldos, aztán visszaterelve a témát az eredeti medrébe folytatta: – Az elemelt merevlemez lényegtelen, milyen állapotban kerül vissza, vagy sértetlenül kell?
- Mindenképp sértetlenül – hangsúlyozta a tolvaj. – Ha az adatok elvesznek, róla, akkor a fizetségemnek is lőttek.
- Mivel nem tudhatjuk biztosan, hogy a merevlemez milyen állapotban van ebben a pillanatban, így azt sem ígérhetem, hogy sértetlenül kerül vissza – magyarázta Jol-Kes. - Csak azt, hogy visszakerül. Persze mindent megteszek, hogy ne legyen baja, feltéve, ha még nincs neki.
Redstone feszülten az arcát dörzsölgette.
- Igaza van – értett egyet. – Teljes mértékben. A lényeg, hogy szerezze meg és adja át nekem. Jelenleg ez a legfontosabb.
- Megértettem – pislogott határozottan a zsoldos, majd a szakállára folyt sört beletörölte ruhájának ujjába. - Viszont az én juttatásom nem az önétől függ, ezért most térjünk is rá az anyagiakra. Mennyit szán erre az akcióra?
- Nincs túl sok pénzem – mondta alig hallhatóan a tolvaj, szinte csak motyogva. - Nem vállalok el túl sok munkát, hogy különösebben ne vonjam magamra a hatóságok figyelmét. De lenne valamim, ami érdekelhetné.
Jol-Kes a homlokát ráncolta.
- Érdekelhetne? – kérdezett vissza. – Feltételes módban? Ez nem hangzik valami túl jól. Engem a készpénz tud meggyőzni. Nagyon sok készpénz.
- Ezen – húzott elő a kabátjából egy floppynak tűnő tárgyat Redstone – egy kísérleti fegyver pontos helye és leírása található. Higgyen nekem, nem merném lefizetni ezzel, ha nem érné meg. Eszem ágában sincs magamra haragítani.
A zsoldos latolgatni kezdte az ajánlatot. Ujjait az asztal lapjának kopogtatta felváltva, egymás után, gyors ütemben, folyamatosan ismételgetve, aztán egyszer csak abba hagyta.
- Elvállalom a melót – jelentette ki.

-

Ahogy felért a lépcsőn, Sam a csuklójával próbálta kinyitni lakása ajtaját. Bejutás után bal lábával berúgta az ajtót, mely a hirtelen becsapódástól akkorát reccsent, amire még négy emelettel arrébb lakók is kinéztek a lépcsőházba.
- Hogy rohadnál meg te féreg! – szólta el magát mérgében Sam, miközben tenyereit nézte. Mindkét kezét ellepték az apró, vörös és zöld színekben játszó kiütések, a fájdalmas bőr felmaródások, melyeket az esése során szerzett. Kabátja sikeres lerángatása után a fürdőszobába rohant, ahol bő vízzel és fertőtlenítő injekcióval kezelte sebeit. Miután a maró fájdalom abbamaradt, a zűrösnek mondható hazajutás megünneplésére kiállt lakása erkélyére és rágyújtott. Az eső tíz perccel ezelőtt elállt. Lecsendesedett a levegő. Még a város alsó szintjén is eltompultak az emberek nyüzsgései ezen az éjjelen. Holott a három szintre osztott hatalmas város legalsóbb szintje, a Sötét harmad nem éppen a csendről és a nyugalomról kapta nevét. Nincs olyan óra, melyben ne történne valami az itt lakók valamelyikével. Köszönhetően a korrupciónak, az irigységnek és a tudatlanságnak. Sam beleszívott egy utolsó slukkot a cigarettájába. Ezt követően az útjára engedte egy laza pöccintéssel, s annak parázsló fénye spirál mintát alkotva hullott alá, egészen a járdáig. A lakásba visszaérve bezárta az ajtót és az erkély ajtaját, majd besötétített. Előkotorta kabátja zsebéből a kommport eszközét, valamint a barkácsolt adatkábelt és leült asztalához. A terebélyes, meglehetősen kopott asztal oldalából kiálló csatlakozóra kötötte, ennek hatására számítógépe bekapcsolt.
- Na lássuk ARTHUR7, mivel is van dolgunk – motyogta Sam halkan, s megvizsgálta a kütyüre letöltött adatokat. Ez tartalmazta a bejutáshoz szükséges hálózati pontokat, valamint egy velős leírást a visszaszerzendő dokumentumról. Az információk során nem találkozott olyan bejutási tényezőkkel, amiket még nem használt eddig, ráadásul még 21 órája maradt a feladat elvégzésére, ezért nem kellett kapkodnia. Előkészítette a programjait a hálózatra való bejutásra. A kommport eszközre letöltött adatokat átirányította a számítógépére, s az automatikusan elkezdett dolgozni a jelszavak feltörésén. A képernyő egy pontján változó számsorozat jelezte a folyamatot, a jelszófejtés körülbelül két óráig tart. Sam ezidő alatt igyekezett átolvasni a kapott adatokat a dokumentumról és időnként az eszközre pillantott. Tudta, hogy ez egy igen kényes megbízás.
- Szóval a planétánk egyik legfurcsább cégének hálózatára kell betörnöm. – dörmögte nyugtalanul, s kócos fejét vakargatta. A CordeCon néven ismert cég nem éppen pelenkák gyártásával foglalkozik. Széleskörű a kínálatuk, a szórakoztató elektronikai eszközöktől egészen a hadászati technológiáig, ráadásul a város legfelső szintjén, az Elit harmadban helyezkedik el. Sok irányba elér a kezük. Nem csoda, hogy a piaci részesedése 41 százalék. Az irat információinak leírására térve, Sam hirtelen felvonja szemöldökét.
- Mi a franc ez.. – nyögte csodálkozva. A megkaparintandó dokumentum a város alsó két szintjén, egy-egy bizonyos kerület lakosainak kitoloncolására ad engedélyt. Nem sok döntenivalója volt az üggyel kapcsolatban. Mivel az információ most már az ő kezében van, nem mondhatja vissza a megbízást, abból nem sok jó sülne ki. Az asztalon heverő eszköz kijelzője fényáradatba borította a szoba mennyezetét, jelezvén a művelet befejeződésére. A gép elé vágódott és neki kezdett a rendszerbe való behatolásnak. A feltört jelszavak segítségével, játszi könnyedséggel verekedte át magát az ellenőrzőpontokon, miközben próbálta elrejteni maga mögött a belépésre utaló nyomokat. Újabb két óra elteltével végül megérkezett az utolsó csomóponthoz, melyet átlépve bejuthat a CordeCon hálózatára. Sam sóhajt egyet, belépés előtt még rágyújt egy cigire, s közben folytatja feladatát. A cég hálózatára érve adatbázisok, akták és elérhetőségek armadája fogadta. Átkutatta az adatbázist egy keresőprogram segítségével, hogy könnyebben megtalálhassa a kívánt dokumentumot.
- Na merre bujkálsz te szerencsétlen...áh! Megvagy "3V4C"! – rikkantott fel és máris megkezdte az adathalmaz letöltését, de problémába ütközött.
- Ez most komoly?!
Sam ilyennel még eddig nem találkozott, mérgében az asztalára csapott. A megszerzendő adatot nem lehet egymagában letölteni. Csakis egy másik adathalmazzal összekapcsolva kaparinthatja meg. Több mint tizenhat órája maradt a feladat elvégzésére. Leellenőrzött és kiiktatott minden behatolásra utaló nyomot és percenként legalább háromszor nézett kommport eszközére, ami figyelemmel követ minden mozzanatot. Egy pillanatra hátradőlt a székében és a plafont bámulta. Felsóhajtott és egy hirtelen mozdulattal rácsapott az egyik billentyűre, mellyel elindult mindkét adathalmaz letöltése. Rágyújtott egy újabb cigarettára, füstjét a vörös és zöld színekben pompázó monitorra fújta. Sam a művelet végéig szinte megfagyva figyelte az átviteli folyamatot. Tudta, hogy ha gyors adatátvitellel végzi az adatok ellopását, azt nagyon könnyen észreveszik. Apró pici részekre és szünetekre bontva kezdi el letölteni a két dokumentumot.
- Még tizenöt óra. - motyogta, miután egy újabb gomolygó füst lepte el a képernyőt. Kezeire pillantott, melyekről a kiütések ugyan eltűntek, a hegek viszont még érzékenyek voltak. Itt-ott elkezdte kapargatni sebeit mindkét tenyerén.
- Hm. Vajon miért akarnak kitoloncolni két kerületnyi embert ebből a koszos városból. Városból? Hah! Bolygóról! Vizaraxa...ez...ez egy kis porszem, más bolygó szintű városokhoz képest. Azt kétlem, hogy az Elit harmad le akarna költözni a mi szintünkre, annyira nem lehetnek hülyék. – magyarázott magában Sam, miközben a fürdőszobában beadott magának még egy fertőtlenítő injekciót. A ledobott kabátja mellett heverő pizzás dobozból felmarkolta az utolsó szelet pizzát és visszaült a gép elé. Jóízűen harapott az utolsó szeletbe, melyet azzal egyetemben vissza is köpött. A három napos, összeszáradt pizzát, egy katapultot megszégyenítő mozdulattal kísérte utolsó útjára, amitől a szemetes kuka majdnem elvágódott. Az adatátvitel három perc múlva befejeződik. Sam rámeredve a képernyőre, figyelemmel kíséri a folyamatot. Az adatátvitel sikeresen megtörtént. Azonnal rámásolta azokat a kommport eszközére.
- CordeCon. Könnyen jött, könnyen ment, ugye? Búcsúzz el a frissen szerzett zsákmányodtól. – dünnyögte félmosollyal, majd megkísérelte törölni a cég hálózatáról a megszerzett dokumentumokat. Ebben a pillanatban a kommport eszköz egy rekedt, sikító hangot adott ki. Sam ijedtében egy hirtelen mozdulattal szinte kitépte az asztali csatlakozóból az adatkábelt, majd hátraugrott az asztaltól. Számítógépe abban a pillanatban lekapcsolt, és csend uralkodott el a szobán. Tíz másodpercig lihegve nézett maga elé a padlóra, s remegő kézzel egy cigit tömött a saját szájába.
- Baj van.